Ha díjat lehetne osztani a legfordulatosabb amerikai elnökválasztási esztendőért, akkor az idei év már most jó eséllyel indulna egy ilyen pályázaton. Az év elején még azt lehetett gondolni, hogy az impeachment eljárás nyomja rá a bélyegét a választásra, majd kitört a koronavírus okozta járvány, amely jó ideig meghatározta a kampányt. Ehhez képest újabb fordulatot jelentett a pandémia nyomában járó gazdasági válság, majd az országszerte kirobbant zavargások kerültek előtérbe. Szeptember közepén pedig a fordulatok után újabb fordulatok következtek azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság legidősebb tagja, Ruth Bader Ginsburg 87 éves korában elhunyt, majd pedig nem sokkal az új bírójelölt megnevezését követően Donald Trump elnök is koronavírusos lett. Ginsburg bíró személyében a kilencfős testület progresszív szárnyának emblematikus alakja távozott, aki a nőket megillető jogok védelméért küzdő mozgalom úttörőjeként vált ismertté világszerte. A megüresedő helyre Donald Trump elnök Amy Coney Barrett kinevezését terjesztette elő, akit a Szenátusnak kell megerősíteni. Választása amellett, hogy az ország életében meghatározó jelentőségű alkotmányjogi kérdéseket hosszú távon befolyásol, még az elnökválasztás kimenetelére is döntő hatást gyakorolhat. Hogy miért, annak megértéséhez érdemes visszapillantani az amerikai történelemben.
Hamiltontól Tocqueville-ig
Az amerikai alkotmány előkészítése során az Alapító Atyák egyike, Alexander Hamilton az ún. föderalista cikkgyűjteményben (The Federalist) jegyezte meg, hogy a három hatalmi ág közül a bíróság a leggyengébb. Véleménye szerint ugyanis a bírói hatalom sem a végrehajtó hatalmat, vagyis az elnököt megillető „karddal”, azaz katonai és rendészeti jogosítványokkal, sem pedig a törvényhozó Kongresszus kezében lévő „tarsollyal”, vagyis költségvetéssel nem rendelkezik. Mivel döntéseinek érvényre juttatása alapvetően a másik két politikai hatalmi ágtól függ, ezért a bíróságot tartotta a legkevésbé veszélyes hatalomnak. A történelemnek voltak olyan nevezetes fordulatai, amelyek híven igazolták Hamilton meglátását. A cherokee indián területek tagállami joghatósággal szembeni védelmét 1832-ben kimondó Worcester kontra Georgia döntést követően például Andrew Jackson elnök (1829-1837) karba tett kézzel nézte, ahogy Georgia állam fittyet hány annak végrehajtására. A visszaemlékezések szerint bizalmas körökben úgy fogalmazott, hogy „John Marshall főbíró meghozta a döntését, most lássuk, hogyan fogja végrehajtani” [a szerző megjegyzése: a Legfelsőbb Bíróság elnöke egyben az Egyesült Államok főbírója]. Egy másik emlékezetes példa a New Deal időszakból való. Ez az időszak komoly összecsapásba torkollott a gazdasági beavatkozást sürgető Franklin D. Roosevelt elnök (1933-1945), és az állami szabályozásokat folyamatosan alkotmányellenesnek ítélő konzervatív Legfelsőbb Bíróság között. Az elnök nyomásgyakorlásának hatására a testület 1937-ben, feladva az állam gazdasági szabályozásával szembeni addigi tiltakozását, végül meghátrált. A Legfelsőbb Bíróság pálfordulását jól jellemzi a jogászkörökben ismert rigmus: „[t]he switch in time that saved nine” (vagyis a fordulat, ami időben érkezett, hogy megmentsen kilencet).
Másfelől ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a bírói hatalom a többi hatalmi ághoz képest nagyobb léptékekben gondolkodik, és így egy-egy alkotmányjogi felfogást tartósan képes megszilárdítani. Erre már csak azért is megvan a lehetősége, mert a bírák élethossziglani mandátummal rendelkeznek. Innen szemlélve felértékelődik az Egyesült Államok alkotmányának azon rendelkezése, amelynek értelmében – a Szenátus „tanácsa és hozzájárulása” alapján – az elnök nevezi ki a szövetségi bírókat. Nem meglepő tehát, hogy az elnökök „bírósági politikája” valójában már a kezdetekben is jól ismert volt az amerikai politikai életében. Jó példa erre az „éjféli bírók” esete John Adams elnöksége (1797-1801) alatt. Miután Adams elnök elveszítette a választásokat, a távozása előtti utolsó pillanatokban – hivatalának utolsó napján – számos bírót nevezett ki, hogy megnehezítse riválisának és utódjának, Thomas Jeffersonnak az elnökségét (1801-1809), és politikai felfogásának sikeres érvényesítését. Az utolsó pillanatokban kinevezett bírók között volt Amerika legendás főbírója, John Marshall (1801-1835) is, aki ironikus módon éppen egy másik „éjféli bíró”, William Marbury kinevezésének a megtagadása körüli vitában erősítette meg a Legfelső Bíróság helyzetét. A Marbury kontra Madison néven elhíresült döntésben – tudván, hogy úgysem hajtja végre – nem utasította arra Thomas Jefferson elnököt, hogy adja át a bíró megbízólevelét. Ehelyett „pirruszi győzelmet” szolgáltatott az ellenlábasának azzal, hogy a Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az elnöki adminisztráció utasítására vonatkozó saját hatáskörét. Bár Jefferson ugyan örülhetett az ügyben aratott győzelemnek, de cseppet sem lehetett elragadtatva attól, hogy a testület – a világon elsőként – az elnöki és törvényhozói hatalom felett kiterjesztette az alkotmányos felülvizsgálati jogkörét.
A John Marshall vezette bíróság így vált – az Alexander Hamilton és John Adams elnök által is képviselt – föderalista elképzelések apostolává és megszilárdítójává. Neki köszönhető, hogy a Legfelsőbb Bíróság szakított azzal a brit örökséggel, amelyben a testület valamennyi tagja külön-külön (seriatim) fejtette ki véleményét egy-egy ügyről. Helyette a testület többségének álláspontja vált a bíróság álláspontjává, amivel intézményként léphetett fel. Emellett neki köszönhető, hogy a nemzeti bankot érintő ügyben (McCulloch kontra Maryland, 1819) egy jelentős szuverenitásvita végére pontot téve kimondta, hogy a szuverenitás az amerikai nép egészét, nem pedig az egyes tagállamok népeit illeti meg. Ez az álláspont pedig döntő jelentőségűvé vált az amerikai polgárháború során (1861-1865) a déli államok elszakadásának megítélésében, illetve abban az egyszerű, de annál inkább beszédes kérdésben, hogy az „Egyesült Államok” valójában nem többes számot, hanem egyes számot takar. Látható, hogy bár a bíróság a közelharcban alul marad, ugyanakkor stratégiai gondolkodása hosszú távon nyomja rá bélyegét az ország államszerkezetére és bizonyos közpolitikáira. A bírói hatalom súlyát továbbá az is fokozza, hogy valamennyi szövetségi bíró egyúttal alkotmánybíró is abban az értelemben, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom felett alkotmányossági felülvizsgálatot gyakorolhat. Éppen ezért kulcsjelentősége van annak, hogy milyen felfogást is képvisel a bírói kar. Ebben az összefüggésben nyer értelmet Alexis de Tocqueville híres megfigyelése, miszerint tengerentúl nincs olyan politikai kérdés, amely előbb vagy utóbb ne válna bírósági kérdéssé.
„Bírók a vádlottak padján”
Részben a szövetségi kormányzatot erősítő roosevelti politika, részben saját tevékenységének az eredményeként a bíróságok, különösen pedig a Legfelsőbb Bíróság szerepe a 20. század derekától mind hangsúlyosabbá vált. Ehhez nagyban hozzájárult Amerika másik meghatározó jelentőségű főbírója, William Howard Taft (1921-1930) és az általa 1925-ben tető alá hozott bírósági reform is, amely a testület elsődleges feladataként az alkotmányos felülvizsgálatot jelölte meg. Emellett pedig az ügyek felülvizsgálatához diszkréciós jogkört biztosítva tehermentesítette a Legfelsőbb Bíróságot. Innentől kezdve már nem az volt a fontos, hogy a testület az ügyeket időben eldöntse, hanem az, hogy miként dönti el, és ahogy erre Melvin Urofsky a Dissent and the Supreme Court című könyvében rámutat, innen datálható az addig nagyobbrészt egyhangú testület szétszakadása és a különvélemények elszaporodása is.
A bíróság a korszakot jellemző központosítási törekvések motorjává vált, amit leghívebben az 1942-ben meghozott Wickard kontra Filburn döntés szemléltet. Roscoe Filburn farmer a saját kertjében saját felhasználásra termesztett búzát, amelynek a szövetségi szabályozását a bíróság az alkotmány „államközi kereskedelem” klauzulájának igencsak kiterjesztő értelmezésével ítélte alkotmányosnak. Centralizációt eredményezett az alkotmányban – eredetileg a szövetségi kormány korlátjaként – biztosított alapjogoknak a tagállamokkal szemben történő érvényesítése is. A vezényszóra menetelés előírása emellett számos területen kifakította az amerikai államok sokszínűségét. Szintén a központosítás jegyében hunyt szemet a bíróság a fölött, hogy a Kongresszus saját törvényhozó feladatait a bürokráciának delegálja. Ezen korai törekvések vezettek el végül oda, hogy a jogszabályok jelentős részét ma már nem is a választott képviselők, hanem a szövetségi ügynökségek írják. Ennek eredménye továbbá az is, hogy a közpolitika alakításának kűzdőtereként egyre több esetben nem a választások, hanem a bíróságok szolgálnak, amelyek előtt a bürokratikus szervek döntései megtámadhatók. Végül pedig az 1960-es évek óta mindehhez az társul, hogy a szövetségi bíróságok olyan kérdésekben foglalnak állást – így például az abortusz vagy a szexuális és reproduktív jogok –, amelyekről az alkotmány nem rendelkezik, és amelyek eldöntése a népképviseleti szervekhez vagy a tagállamokhoz tartozna.
Mindennek következtében a szövetségi bíróságok, különösen pedig a Legfelső Bíróság az elmúlt évtizedekben eredeti szerepéhez mérten túlzott hatalomra tett szert. Ezt jól szemlélteti az a képtelen helyzet, hogy az amerikaiak ma már gyakrabban tüntetnek a jogalkalmazó Legfelsőbb Bíróság, mint a közpolitikai viták fórumaként szolgáló Kongresszus épülete előtt. Ha pedig a bíróság ilyen nagy jelentőségre tett szert, akkor az elnökök bírósági politikája is szükségszerűen vált egyre fontosabbá. A fennálló rend kritikusa és társadalmi reformer, Louis Brandeis 1916-os, öt teljes hónapon keresztül zajló szenátusi megerősítési eljárása már előre vetítette a jelenkor vitriolos kinevezési csatározásait. A modern kor azonban ilyen értelemben Abe Fortas 1968-os meghallgatásával vette kezdetét, akit Earl Warren főbíró (1953-1969) utódjának szántak azért, hogy Lyndon Johnson elnök (1963-1969) progresszív hagyatékát megóvhassa Richard Nixon hatalomra kerülése esetén. Fortas kinevezésének azonban a demokrata párt liberális politikájából kiábrándult déli szenátorok a republikánusokkal karöltve vetettek gátat. Ekkortól kezdődően egy-egy bírójelölt szenátusi meghallgatása – mint azt Brett Kavanaugh esete is igazolja – sok esetben inkább egy büntetőbírósági tárgyalás apokaliptikus légköréhez hasonlít. A Cato Intézet alkotmányjogi központjának vezetője, Ilya Shapiro az újonnan megjelent, Supreme Disorder: Judicial Nominations and the Politics of America’s Highest Court című könyvében arra mutat rá, hogy az elnökök régre visszanyúló „bírósági politikáját” bonyolítja, hogy a különböző jogértelmezési filozófiák közvetlenül összefonódnak és beágyazódnak a polarizálttá vált politikai pártok preferenciái közé. Ez magyarázza azt a paradoxont, hogy a régen többségében politikusokból (vagy esetenként az elnökök kártyapartnereiből) verbuválódott Legfelsőbb Bíróság miért volt kevésbé megosztott, mint a jelenlegi, túlnyomórészt hivatásos bírói múlttal rendelkező tagok.
Ismétlődő történelem?
Mollie Hemingway és Carrie Severino a Justice on Trial című könyvükben mutatnak rá arra, hogy Donald Trump elnök még az előző választási kampány során, Antonin Scalia bíró 2016-ban bekövetkezett halálakor megértette, hogy nemcsak a saját elképzeléseinek későbbi megvalósításához, hanem a választók bizalmának elnyeréséhez is szüksége van meggyőző bírósági politika kidolgozására. Ennek érdekében hozta nyilvánosságra azt a névsort, amelyről aztán később a szövetségi bírókat kinevezte. Minthogy pedig a republikánus többségű Szenátus elzárkózott a Barack Obama elnök (2009-2017) által Antonin Scalia helyére javasolt Merrick Garland meghallgatásától, így ez a kérdés végig a választók érdeklődésének előterében maradt, és fontos államokban biztosított győzelmet Trump számára. A kimagaslóan sok üres szövetségi bírósági helyet megöröklő Donald Trump – a Szenátussal szoros együttműködésben – aktív bírósági politikát folytatott. Elnöksége során több mint 200 szövetségi bírót nevezett ki, beleértve két legfelső bírósági bírót, ami a nem egészen 900 fős szövetségi bírói karhoz mérten tekintélyes szám.
A Ruth Bader Ginsburg halála következtében előállt jelenlegi helyzet számos hasonlóságot mutat a 2016-os eseményekkel. Donald Trump elnök a konzervatív Amy Coney Barrett-et javasolja a Legfelsőbb Bíróság üressé vált helyének betöltésére. A republikánusok jelenleg ugyan csekély többséget élveznek (53-47) a Szenátusban, de a közöttük is terjedő koronavírus fertőzés kétségessé teszi a megerősítési eljárás gyors lezárását az elnökválasztás előtt. A választások tétjét pedig tovább növelheti, ha a megerősítési eljárás a november 3. utáni időszakra húzódik el. A szenátusi meghallgatásra váró jelölt egyfelől megerősíti a biztos republikánus szavazók eltökéltségét, másfelől pedig az elnök személyében vagy politikájában esetleg elbizonytalanodó konzervatívokat arra sarkallja, hogy mégis vegyenek részt a választáson, és voksukat a republikánus aspiránsokra adják le. Hogy mit fog mindez eredményezni ebben a viharos választási évben, arra november elején derül majd fény. A történelem viszont láthatóan ismételi önmagát: ez még mindig Tocqueville Amerikája, ahol előbb vagy utóbb, de minden út a bírósághoz vezet.