Az amerikai Legfelsőbb Bíróság idei ítélkezési évében meghozott döntések arról árulkodnak, hogy John Roberts elnök stratégiai fölényét kihasználva az intézmény függetlenségét erősítő szempontok mentén törekedett a bírák között koalíciót építeni. A kritikusok ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hiú ábránd abban reménykedni, hogy a konzervatív és progresszív felfogású bírók együtt fognak „Kum ba Yah”-t énekelni. (A cikk 1. része itt olvasható.)
A Legfelsőbb Bíróság 2019. októberi terminusának döntései arról árulkodnak, hogy John Roberts tovább szilárdította stratégia fölényét a bíróságon belül, döntő módon meghatározva annak ítélkezését. A philadelphiai székhelyű Nemzeti Alkotmány Központ elnöke, Jeffrey Rosen szerint Roberts elnök az elmúlt száz év legnagyobb hatalommal rendelkező főbírájává vált. Ezt igazolja, hogy ebben az ítélkezési évben nemcsak elnöke volt az intézménynek, hanem – az úgynevezett Martin – Quinn eredménytábla mérései szerint – ideológiai értelemben is annak a közepén foglalt helyet. Ezek mellett a legtöbb többségi döntést és a legkevesebb párhozamos indokolást és különvéleményt John Roberts jegyezte, míg egy kivételével valamennyi 5:4 arányban eldöntött ügyben őt követte a többség. Ennek egyik fontos hozadéka, hogy ezekben az – akár progresszív, akár konzervatív irányba hajló – döntésekben ő jelölhette ki azt a bírát, aki a többségi határozat indokolását megfogalmazta, amellyel pedig jelentősen befolyásolta az adott döntés erejét és hatását. Ezek az adatok mind azt mutatják, hogy az idei ítélkezési évben leginkább ő volt a többségi koalíciókat és kompromisszumokat építő bíró. A „nehéz” ügyekben meghozott döntések tükrében az látható, hogy John Roberts ezzel a stratégiai fölényével mérsékelte a korábbi gyakorlattól történő radikális eltéréseket, amivel a bíróságot a politikán felül álló intézménynek igyekezett láttatni.
Ezt a törekvését jól példázzák azok az ügyek, amelyekben Donald Trump elnököt az adóbevallásának, illetve az általa tulajdonolt üzleti vállalkozások pénzügyi beszámolóinak a kiadása tekintetében megillető immunitásról kellett dönteni (Trump kontra Vance és Trump kontra Mazars). A John Roberts által jegyzett döntések egészen a John Marshall bíróságon eldöntött Aaron Burr-Thomas Jefferson vita jogtörténeti emlékéig visszatekintve vizsgálták meg, hogy az elnök milyen mértékben élvezhet immunitást a hatóságok és a törvényhozó kérelmei tekintetében. A bírák – Richard Nixon (US kontra Nixon, 1974) és Bill Clinton (Jones kontra Clinton, 1997) elnökök eseteihez hasonlóan – egyhangúan döntöttek arról, hogy az elnököt ilyen esetekben nem illeti meg abszolút immunitás. A döntések eszerint az immunitás terjedelme, valamint a Kongresszus (pontosabban annak ellenőrző funkciója) és a tagállamok (pontosabban az azok büntetőhatalmát érvényesítő ügyészei) közötti egyensúlyt vizsgálták meg. A végül ugyan nem egyhangúlag, de jelentős, 7:2-es arányú többséggel meghozott döntések feltételekhez, az ügyészi nyomozás esetén enyhébb, míg a kongresszusi vizsgálat esetében jóval szigorúbb garanciákhoz kötötték a pénzügyi beszámolók kérelmezését. Az ügy nagy nyertese nem más, mint maga a Legfelsőbb Bíróság, amely ilyen polarizált politikai légkörben is viszonylag nagy többséggel tudott egyensúlyt találni, és pontot tenni az érzékeny ügy végére. Azok az ügyek, így az abortusz igénybevételének lehetőségét korlátozó, Louisainában bevezetett szabályozás (June Medical Services LLC kontra Russo), a munkáltató szexuális irányultság szerinti diszkriminációja (Bostock kontra Clayton County és mások) vagy a még gyermekként jogellenesen az országba érkezők helyzete (DHS kontra Regents of the University of California és mások), amelyekben John Roberts a négy progresszív bírával alkotott többséget, szűken fogalmazott, és hatályukat tekintve korlátozott döntések. Ezeket a döntéseket Roberts elnök részéről inkább stratégiai – bizonyos értelemben politikai – megfontolások vezérelték, mint saját alkotmányjogi meggyőződése.
A Louisiana államban abortusz igénybevételét korlátozó ügyben John Roberts döntése kísértetiesen hasonlított elődje, William H. Rehnquist attitűdjéhez. Érdekes történet, hogy a szintén konzervatív Rehnquist jogászi és bírói pályafutása során mindig is egy visszafogott bírói felfogás mellett szállt síkra, elutasítva az 1960-as és 1970-es éveket jellemző progresszív és aktivista alkotmányértelmezést. Az általa kritizált döntések között volt az amerikai krimikből is jól ismert gyanúsítottakkal közölt figyelmeztetés, amelyet az 1960-as években maga a Legfelsőbb Bíróság írt elő az amerikai rendőrségeknek az azóta elhíresült Miranda kontra Arizona ügyben. Rehnquist úgy gondolta, hogy a szövetségi bíróságok ezzel aláássák a tagállami rendőri szervek bűnüldözésének hatékonyságát. A Ronald Reagan elnök (1981-1988) által az ország főbírájának kinevezett William H. Rehnquist azonban ezt a személyes felfogását háttérbe szorította, mikor ez a kérdés 2000-ben ismét a testület elé került. A Dickerson kontra United States ügyben voltaképpen az intézmény tekintélyét védte meg, amikor a Miranda figyelmeztetést hatályon kívül helyező kongresszusi törvény alkotmányellenességét állapította meg. Máshogy gondolkodott tehát Rehnquist, mint jogász és bíró és máshogy, mint az ország főbírája. Ehhez hasonló John Roberts felfogása, aki, mint azt a döntéshez fűzött párhuzamos indokolásában kifejezetten jelezte, csak azért állt a lousiana-i korlátozás alkotmányellenességet kimondó, progresszív bírák által jegyzett döntés mellé, mert a testület pár évvel korábban hasonló texasi szabályozást ítélt alkotmányellenesnek. Az ügy további érdekessége, hogy a korábbi texasi esetben John Roberts még egy különvéleményt is megfogalmazott. Saját alkotmányjogi felfogását most tehát az intézmény érdeke mögé helyezte. Célja az volt, hogy a testület egyetlen tagjában bekövetkezett változás egyik évről a másikra nagymértékben ne forgathassa fel a bíróság gyakorlatát. Felfogása szerint ugyanis a radikális változások nem állnának összhangban a precedensek tiszteletével, ami a legfontosabb különbséget jelenti a politikai és bírósági döntéshozatal között.
Mindemellett a testület jelentős ügyekben juttatta érvényre a vallásszabadság konzervatív felfogását, elutasítva az állam és egyház elválasztásának azt a kiterjesztő értelmezését, amely letöri a vallás szabad gyakorlását, és korlátozza a vallási meggyőződésből fakadó választások szabadságát (Espinoza kontra Montana Department of Revenue és Little Sisters of the Poor kontra Pennsylvania). Statisztikai értelemben a „nehéz” ügyek az idei ítélkezési évben konzervatív irányba hajlanak: az összesen 13 5:4-es arányban meghozott döntés közül kilenc esetben a konzervatív bírák alkottak többséget. Az idei ítélkezési évben meghozott döntések bizonyos kérdésekben a progresszív status quo-t őrizték meg, míg másokban egy erőteljesebb konzervatív felfogás érvényesülése körvonalazódik. Ez a döntéshozatal jól illeszkedik John Roberts temperamentumához, aki az intézmény tekintélyének megóvása érdekében a változásokat nem forradalomszerű módon, hanem – a precedensdöntések tisztelete mellett – apró lépésekben képzeli el. Ezt a törekvését csak tovább erősítette az amerikai politikai élet elnökválasztások miatti rendkívüli polarizáltsága, valamint a járvány következtében előállt gazdasági válság és a zavargások. Ennek megfelelően az idei ítélkezési évből téves azt a következtetést levonni, hogy a republikánus párt vagy Donald Trump elnök „bírósági politikája” kudarcot vallott volna. Ezzel ellentétben az ítélkezési év sokkal inkább annak a lenyomata, hogy az elnök „bírósági politikája” milyen apró lépéseken keresztül érvényesülhet a konzervatív felfogású bíróságon. Ugyanakkor tanulság gyanánt az is jól látható, hogy a kompromisszumépítésnek vannak határai. Ezt jól mutatja, hogy John Roberts erőfeszítései dacára a testület mindösszesen egyetlen ügyben (Chiafalo kontra Washington), a „hűtlen elektorok” kérdésében jutott egyhangú döntésre, miszerint a tagállamok szabad kezet élveznek a „hűtlen elektorok” megfegyelmezése terén. Ennek fényében pedig jogosnak tűnnek azok a kritikák, amelyek szerint John Robertsnek nem szabad, nem érdemes alkotmányjogi meggyőződését teljes egészében feláldoznia a stratégiai gondolkodás oltárán. Ahogyan Ilya Shapiro, a Cato Intézet szakértője fogalmazott, a testületen belül jelenleg egymással éles ellentétben álló ideológiai felfogások között hiú ábránd abban reménykedni, hogy a bírók együtt fognak „Kum ba Yah”-t énekelni.