A Jogtörténeti Értekezések című sorozat 62. darabjaként 2023-ban megjelent, Heil Kristóf Mihály által szerkesztett A magyar liberalizmus gyökerei és a rendszeres bizottsági munkálatok. Adalékok az operátumok történetéhez című tanulmánykötet méltán tarthat számot a szakmai közönség figyelmére. A kötet a sorozatra jellemző interdiszciplináris nyitottság hagyományát folytatva – a szűkebben vett jogtörténeti vonatkozásokon túlmenően – az ún. kontinuitásvitához szól hozzá. E vita lényegében a magyar(országi) politikai modernitás genezise körül forog: középpontjában az a kérdés áll, hogy a XVIII. század végének politikai gondolkodása és a XIX. század első harmadában megjelenő reformeszmék milyen viszonyba állíthatók egymással.
A rendszeres bizottsági munkálatok története több vonatkozásban is erősíti az 1790-es évek eleje és a reformkor kezdeti szakasza közti kontinuitás tézisét. A kilenc országos bizottság (regnicolaris deputatio) kiküldését az 1791. évi 67. törvénycikk rendelte el, feladatukul szabva az 1790–91. évi diétán függőben maradt ügyek megtárgyalását és a szükséges reformokat előkészítő törvényjavaslatok kidolgozását. A deputációk 1791 augusztusa és 1792–93 fordulója között működtek. A bizottsági munkálatok szövegei végül ad acta kerültek, és több mint három évtizedig a kancelláriai levéltárban pihentek. A jakobinus szervezkedés felszámolását követően és a francia háborúk idején az országgyűlések elsősorban a katonaállítás és az adó kérdései körül forogtak, I. Ferenc pedig 1811–12 után egészen 1825-ig nem hívott össze diétát.
A főként a vármegyei ellenállás fokozódása miatt összehívott 1825. évi országgyűlésen újra terítékre került az operátumok ügye. Mivel a feladat meghaladta az országgyűlés lehetőségeit, egy 81 fős bizottságot küldtek ki azzal a feladattal, hogy az időközben kinyomtatott munkálatokat felülvizsgálják és törvényjavaslatokat dolgozzanak ki. A bizottság 1828 januárjától kilenc albizottságra oszolva, majd 1829 januárjától 1830 júniusáig plenáris formában tevékenykedett. A vármegyék a munkálatokat 1831 eleje és 1832 ősze között megvitatták, majd az uralkodó az 1832 decemberében összeülő diéta legfőbb feladataként az operátumok megtárgyalását tűzte ki. Bár az 1832–36. évi diéta viszonylag csekély eredményekkel zárult, a vármegyei és diétai viták addig nem tapasztalt mértékben vezettek a liberális reformelképzelések artikulációjához.
Erdődy Gábor a bizottsági munkálatok négy évtizednyi történetének hazai és nemzetközi kontextusáról ad átfogó képet, politika- és eszmetörténeti fókusszal. A szöveg hiánypótló, hiszen az operátumok keletkezésének transzkulturális vonatkozásairól eleddig csupán sporadikus megjegyzésekből sejthettük az összefüggéseket. A szerző meggyőzően mutatja be a bizottsági munkálatok hazai és nemzetközi hatástörténeti beágyazottságát.
Dobszay Tamás elsősorban arra keresi a választ, hogy a bizottsági munkálatok milyen hatással voltak a jogalkotói munkára – nem pusztán technikai, hanem alkotmányos és politikai kérdésként kezelve azt. Megállapítása szerint a reformkor végére a rendiség eljutott a XVIII. század végén még uralkodó ad hoc törvényalkotástól a rendszeres, tervszerű, általánosabb szükségleteket figyelembe vevő munkamódszerhez. A rendek emellett egyre inkább elszakadtak az operátumok teljességre törekvő tárgyalási módszerétől az azokban foglalt problémák részenkénti megvitatása felé.
Völgyesi Orsolya azt a folyamatot vizsgálja, melynek eredményeképpen az operátumok megyei megtárgyalása, majd az 1832–36. évi országgyűlés vitái során a liberális reformellenzék által képviselt ügyek köre kikristályosodott. Ezek között elsősorban az önkéntes örökváltság, a nem nemesek birtokbírhatása, az ősiség kérdése, az egyházi tized eltörlése, a magyar nyelv és a vallás ügye, valamint az Erdéllyel való unió érdemelnek említést. Völgyesi – Dobszay Tamáshoz hasonlóan – arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendek egyre inkább igyekeztek elszakadni az ügyek operátumok ügykörei szerinti „összekapcsolt” tárgyalási módszerétől (junctim) a munkálatokból kiragadott pontok szerinti munkamódszer felé (excerpta), melyek elfogadására és szentesítésére reálisabb esélyt láttak.
Melkovics Tamás a közpolitikai-közjogi (publico-politicorum) operátumhoz köthető megyei véleményeket, valamint az 1832–36. évi diéta ezekhez kapcsolható vitáit elemzi tanulmányában. Arra vállalkozik, hogy azon átfogó politikatörténeti folyamat egy részaspektusát vizsgálja meg, amelynek során a rendi, társadalmi különbségekre épülő politikai keretrendszer helyébe egyre inkább az egy politikai táborhoz (párthoz) való tartozás által meghatározott struktúra került. E nagyobb folyamatot a diéta két táblájának, az alsó- és felsőtáblának, ennek megfelelően pedig a fő- és köznemesség ellentétének viszonylatában értelmezve azt mutatja be, hogy miképpen alakultak az időszakban a hivatalt nem viselő mágnások (ún. regalisták) felsőtáblai részvételére vonatkozó elképzelések. Következtetése szerint ezen változó elképzelésektől nem függetlenül alakult meg a főrendi ellenzék az 1839–40. évi diétán, immár pártszerűnek nevezhető képződményként.
Képes György a magyar kereskedelmi jog első kodifikációs kísérletének történetét követi nyomon az 1790-es évek első felében keletkezett operátumok szöveganyagának elemzésén keresztül. Mint előzményeket ismerteti a Kúria 1781. és 1787. évi tervezeteit és azok keletkezéstörténetét, majd rátér az 1791 és 1795 közötti váltó- és kereskedelmi jogi munkálatokra. Elsőként az országos bizottságok felállításának körülményeit és feladatköreiket ismerteti, majd előbb a kereskedelemügyi bizottság (Deputatio Commercialis), majd a kereskedelemügyi javaslat kimunkálásában ugyancsak részt vevő jogügyi bizottság (Deputatio Juridica) tevékenységét mutatja be. Külön hangsúlyozza és forrásokkal igazolja, hogy a két bizottság a munkálatok során együttműködött. A szerző részletesen bemutatja az elkészült javaslatot (Codex Cambio-Mercantilis), majd röviden vázolja a kereskedelemügyi tervezetek utóéletét.
Barna Attila a szuverenitás kérdését állítja tanulmánya középpontjába. Az ókori gyökerektől a középkori rendi eszmén és a kora újkori abszolutista modelleken át a XVII–XVIII. századi hatalommegosztásos elméletekig tekinti át a fogalom eszmetörténetét, majd a magyarországi viszonyokra összpontosítva a királyi hatalom és a rendi ideológia csatározásait, valamint a politikai főhatalom megsértésével kapcsolatos szankciók alakulásának történetét vizsgálja. Tanulmánya végén az 1795. évi javaslatra és a reformkori büntetőkódex-javaslatok vonatkozó elemeire tér ki.
Balogh Elemér az 1830. évi büntetőjogi munkálat keletkezéstörténetét és a munkálatok során létrejött szövegeket elemzi. Visszalépésként értékeli, hogy az 1830. évi tervezetből elhagyták az alapul szolgáló 1795. évi elaborátum elvi bevezetését (Principia), ugyanakkor kiemeli, hogy a tervezet alkotói a főszöveghez lazán kapcsolódó egyéb jogforrásokat is kimunkáltak: börtönügyi rendtartást, a vérhatalmat gyakorló törvényhatóságoknak szóló iránymutatást és az igazságügyi orvostan alapszabályait. Ezeket és az egyes cikkelyekhez fűzött indoklásokat a szerző mélyrehatóan, olykor nemzetközi összehasonlítással kiegészítve elemzi, kitérve az úriszék eltörlésének kérdésére is.
Mezey Barna részletes összefoglalást nyújt a szabadságvesztés-büntetésről az 1790 és 1843 közötti években alkotott elképzelésekről és az erre vonatkozóan létrejött jogi javaslatcsomagokról. Az 1791-ben felállított jogügyi bizottság elaborátuma sok vonatkozásban haladó elemeket tartalmazott: a büntetés fő céljaként a javítást határozta meg, és csak ha az már nem látszott lehetségesnek, merült fel az ártóképességtől való megfosztás szempontja. Az 1829. évi tervezet a szabadságvesztés dominanciáját mutatja. A szerző megállapítása szerint az 1843-ban elkészült javaslattal, bár elődeihez hasonlóan végül ebből sem lett szentesített törvény, kiteljesedett az 1790-es évek elején megkezdődött folyamat: a szabadságvesztés térnyerése, a modern büntetés-végrehajtási tudományosság elterjedése és a büntető szankciórendszer humanizálódása.
Homoki-Nagy Mária elsősorban a bizottságok javaslataira adott megyei válaszokat tanulmányozza, különös tekintettel a magánjogi és úrbéri operátumokra. Felhívja a figyelmet arra, hogy a vármegyei közgyűlési iratok feltárása a legtöbb megye esetében még várat magára. Kiemeli, hogy az 1795. évi magánjogi operátum lényegében a nemesi ingatlannal összefüggő szabályokat rendezte, megőrizve Werbőczy Hármaskönyvének tartalmát, valamint hogy az 1827-ben felállított második bizottság sem lépett túl ezeken a kereteken. A kodifikáció tényleges gondolata a fiscalitas (királyi háramlási jog) és az aviticitas (ősiség) körüli viták formájában az 1830-as tervezetről folytatott megyei vitákban merült fel, melyekhez szorosan kapcsolódott az úrbéri kérdés is.
A szerkesztő zárótanulmánya összefoglalja a reformbizottságok és az operátumok történetét az 1790-es évek elejétől az 1830-as évek kezdetéig, majd vázolja a kontinuitásvita lényegi kérdéseit. Felidézi Miskolczy Ambrus megállapítását, miszerint a vita egyik fő tétje annak mérlegelése, hogy mennyire szerves jelenségnek tartjuk a magyar demokratikus kultúrát, illetve az mennyire tekinthető az európai fejlődés integráns részének. Végül Alexander Gerschenkron folytonossági elméletének öt kritériuma mentén vizsgálja az 1790-es évek és a korai reformkor közti viszonyt, megállapítva, hogy az mind az öt kritériumnak megfelel.
Heil Kristóf Mihály (szerk.): A magyar liberalizmus gyökerei és a rendszeres bizottsági munkálatok. Adalékok az operátumok történetéhez. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023. Nyitóképünk a kötet borítója.
