Magyar kulturális identitáskeresés a két világháború között
A Trianont követő Bethlen-korszak politikai konszolidációjának egyik legfontosabb intellektuális és kultúrpolitikai alapját a német szellemtörténet módszertanának magyarországi adaptációja adta. Ez a szemlélet, kiegészülve Spengler organikus kultúrmorfológiájával, termékeny talajra talált a két világháború közötti Magyarországon. Közvetítője elsősorban a Thienemann Tivadar vezette Minerva folyóirat köre volt.
A korszak vezető, „hivatalos” történészei, Hóman Bálint és Szekfű Gyula szintén egyfajta szellemtörténetet műveltek, azonban egészen más megközelítéssel, mint a filozófiai esszéisták (Prohászka Lajos, Hamvas Béla, Karácsony Sándor.) Hóman és Szekfű is elfogadták azt a tételt, hogy a történelmet nem adatok halmazaként, hanem szellemi összefüggések, erők, korszak-stílusok és lelki alkatok küzdelmeként kell értelmezni. Mindketten vallották, hogy a történész feladata nem az egyszerű leírás, hanem a kor szellemiségének átélése. A történelmet nem a gazdaság „felépítményeként”, hanem az eszmék és a nemzeti karakter fejlődéstörténeteként értelmezték; céljuk nem pusztán a jelen (vagyis: Trianon) válságának magyarázata hanem egy kiút felmutatása is volt. Közös főművük, a Magyar történet (1928–1934) nem pozitivista dokumentarizmus, hanem a magyar nemzeti „genealógia” szintézise: a magyar történelmet egy organikus kibomlási folyamatként ábrázolták, abból a burke-i konzervatív elgondolásból kiindulóan, miszerint egy csíraszerű magból kibomló „magyar szellem” küzd a fennmaradásért és az európai beilleszkedésért.
A bethleni konszolidáció periódusában a hivatalos államigazgatás kultúrpolitikája a Szekfű és Hóman által is támogatott „Szent István-i állameszmét” helyezte előtérbe. Ennek értelmében a magyar nemzet nem etnikai kategória, nem azonos sem a honfoglaló magyarsággal, sem az etnikai nacionalizmus „magyar fajával”, hanem az „államalkotó képességre”, illetve a „történelmi hivatásra” vonatkozik. Tagja minden etnikum és nemzetiség, amely elfogadja a „Magyar Szent Korona” eszméjét, annak részeként és „tagjaként” tudja magát, az ezeréves Magyarországon pedig történelmi gyökerekkel rendelkezik. Az így definiált magyarságot a Kárpát-medencei térség megszervezésére való „alkalmassága” alapján tekintették kulturálisan domináns nemzetnek. A keresztény orientáció, a Nyugathoz tartozás meghatározó erővel jelentkezett: Szent István szimbolikus döntése a magyarságot egyszer s mindenkorra a „keresztény ökumené” részévé tette.
A korabeli földrajztudomány (különösen Teleki Pál) a Kárpát-medencét egy „tökéletes”, vagyis oszthatatlan történeti és földrajzi egységként írta le, amelynek természetes vezetője a magyarság. Ez a vezetés azonban az elmélet szerint nem elnyomást jelentett, hanem a Szent István-i intelmek („Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”) szellemében – magyar vezetés melletti – befogadást és jogbiztonságot ígért a nem magyar anyanyelvű etnikumok számára.
A „Szent István-i állameszme” mindenekelőtt a revíziós igényeknek adott morális táptalajt: azt üzente a nyugati hatalmaknak, hogy a Kárpát-medence stabilitását csak a magyar vezetés garantálhatja a „balkanizálódott” utódállamokkal szemben. Befelé pedig integrációs ideológiaként működött, amely elvileg lehetővé tette a trianoni Magyarországon maradt nemzetiségek lojalitását az államhoz, szemben az egyre erősődő faji nacionalizmussal. A harmincas évek végétől azonban a német völkisch (népi-faji) gondolkodás és a nácizmus térnyerése kihívás elé állította a hagyományos, „birodalmi” és katolikus Szent István-i koncepciót. A szélsőjobboldali mozgalmak (pl. a nyilasok) és a „népi németek” (Volksdeutsche) ideológusai a dinasztikus-államjogi hűség helyett a vérségi összetartozást (Blut und Boden) hangsúlyozták. Ebben a légkörben a befogadó állameszme („a vendégek gyámolítása”) a fajvédelem szempontjából károsnak tűnt, ezért a hivatalos kultúrpolitika is kénytelen volt a kirekesztőbb hangsúlyeltolódásokra: a befogadás helyett egyre inkább a „magyar faj vezető szerepének” hangsúlyozására.
Gyurgyák János összefoglalója alapján a „Ki a magyar?” kérdésre adott válaszok a korszakban két nagy táborra oszlottak: a biológiai-fizikai és a társadalmi-kulturális (szellemtörténeti) megközelítésre. A biológiai-fizikai irányzat képviselői „kétségbevonhatatlan, természettudományos alapon bizonyítható fizikai jellemzőt” kerestek. Ilyen például Herman Ottó, aki a „szem kifejezésében” vélte megtalálni az ősi magyar karaktert („szalmaláng” természet, „sírva vigadás”). Ide tartozik Méhely Lajos is, aki szociáldarwinista alapon a „fajiságot” állította a középpontba, és Bognár Cecil, aki pszichológiai tipológiájában szintén faji alapokra helyezkedett (hallgatag kelet-balti kontra uralkodó turáni típus), de bevezette az „ichhaft” (én-központú) alkat fogalmát is.
A „Szent István-i állameszmével” párhuzamosan, a szellemi élet mélyrétegeiben megjelentek és megerősödtek a népi mozgalom etnikai és „paraszti” alapú, valamint a „filozófiai szárny” (Prohászka Lajos, Joó Tibor) karakterológiai magyarságképei is. A korszak intellektuális térképét a „hivatalos” akadémiai irányvonal mellett az újra feltámadó keleti (turáni) és nyugati (keresztény-államjogi) orientációk közötti feszültség rajzolta ki legélesebben.
A két világháború közötti turanizmus egyenes vonalú folytatása volt a magyarságban mindig is erősen jelenlévő keletiség érzésének, amelyet a „Nyugatot” képviselő Antant ellenséges politikája jelentős mértékben felerősített. Ez Szent Istvánnal szemben „Koppány” hangja volt a magyarságban. Vámbéry Ármin 1882-ben megjelent A magyarok eredete című munkája robbantotta ki a vitát, amelyben a magyarság török–tatár eredete mellett érvelt. A korábban, 1870-ben megjelent Magyar és török-tatár szóegyezések című munkájában határozottan azt állította, hogy a magyar nyelv alapvetően török eredetű. Később a magyarságot kevert népnek írta le, amelynek nyelve ugor, de műveltsége és vérmérséklete török. Ő volt az, aki először vázolta fel egy pántürk birodalom lehetőségét az Adriától Kínáig. Mivel hitt abban, hogy a magyarok és a törökök között mély, vérségi és kulturális kapocs van, ő lett a pántürk gondolat egyik szellemi atyja Magyarországon. Úgy látta, hogy az Oszmán Birodalom és a közép-ázsiai türk népek összefogása ellensúlyt képezhet az orosz terjeszkedéssel szemben, és ebben a szövetségben a „török gyökerű” Magyarországnak kulcsszerepet szánt. Bár Vámbéry élete végén elhatárolódott a politikai pánturanizmustól, a XX. századi mozgalmárok mégis őt tekintették szellemi ősatyjuknak.
A „Turán” fogalom, amely eredetileg a perzsa Sáhnáme eposzból származott és az Irántól északra fekvő, nomád népek lakta sztyeppei régiót jelölte, a XIX. századi európai tudományosság (kiváltképp Max Müller nyelvészeti osztályozása) révén vált a nem indoeurópai és nem sémi nyelveket beszélő népek gyűjtőfogalmává.
A magyar turanizmus a XX. században nem előzmények nélküli jelenség volt, hanem a XIX. századi orientalisztika és eredetkutatás szerves, bár politikailag átideologizált folytatása. A turanizmus nem csak Magyarországon jelentkezett: Törökországban az Atatürk-féle nemzetállami homogenizáció eszközeként, Közép-Ázsiában antikolonialista felszabadítási ideológiaként, Finnországban pedig éppen a keleti expanzió és a szovjetellenes védekezés legitimációjaként szolgált.
A Magyar Turáni Társaság Pekár Gyula vezetésével a mérsékelt, politikai-kulturális vonalat vitte tovább, félhivatalos kapcsolatokkal a kormányzathoz. A Kőrösi Csoma Társaság Teleki Pál kezdeményezésére jött létre, hogy leválassza a komoly tudományos orientalizmust (nyelvészet, néprajz) a geopolitikai és „délibábos” dilettantizmusról; ez az MTA égisze alatt működött. A hivatalos és tudományos vonal mellett megjelent a „népi” vagy „fantasztikus” turanizmus. Ennek képviselői, mint Baráthosi Balogh Benedek, gyakran áltudományos elméleteket gyártottak. Népszerűvé vált az a nézet, hogy a kereszténység valójában nem zsidó, hanem „pártus” (tehát turáni / szkíta) eredetű, és Jézus „pártus herceg” volt. A Magyarországi Turán Szövetség pedig Cholnoky Jenő neves földrajztudós vezetésével a tömegbázisra építő, revízionista-politikai szárnyat képviselte.
Ebben a szellemileg rendkívül telített, a Kelet és Nyugat vonzása között oszcilláló légkörben a nemzetkarakterológiai viták is új élt kaptak. Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó (1936) című műve éppen erre a „keleti tehetetlenségre”, a „Bujdosó” tragikus metaforájára épített, amelyet Szekfű Gyula élesen elutasított mint „defetista” magyarságképet. Szekfű Gyula: Nem vagyunk bujdosók (Magyar Szemle, 1938/XXXII., 391–396.) című recenziójában Selismeri Prohászka diagnózisának „mély magyar szándékát”, a filozófus esszencialista módszerét elveti. A történész a vármegyerendszerre hivatkozva cáfolja a magyarság „építésre képtelen” nomád jellegét, a mű pesszimista végkicsengését pedig politikai szempontból károsnak ítéli, szembeállítva vele a szentistváni államépítő tradíciót.
A protestáns hátterű Joó Tibor (A magyar nemzeteszme) és a spengleri alapokon álló Ferdinandy Mihály (Mi magyarok) a pozitivizmuson túllépve, a nemzetet „egyéniségként” fogták fel. Míg Hamvas Béla Az öt géniusz-ban a magyarságot nem biológiai tényként, hanem szellemi feladatként és a tájban rejlő erők (géniuszok) szintéziseként írta le, addig Németh László a Kisebbségben (1939) lapjain a „Mélymagyar” és „Hígmagyar” dichotómiájával éppen a Szekfű által képviselt asszimilált polgári réteggel szemben fogalmazta meg a „tiszta forrás” igényét. Ezek a polémiák jelzik, hogy a „nemzeti önismeret” nem egy statikus tudományág volt, hanem a válságkezelés dinamikus terepe.
Források
Szekfű Gyula: Nem vagyunk bujdosók (Magyar Szemle, 1938/XXXII., 391–396.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.
Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. I–V. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1928–1934.
Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest, Franklin Társulat, 1939.
Németh László: Kisebbségben. I–II. kötet. Budapest, Tanú, 1942.
Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Budapest, Minerva, 1932.
Hamvas Béla: Az öt géniusz. In: Az öt géniusz / A bor filozófiája. Budapest, Életünk – Magyar Írók Szövetsége, 1988.
Nyitókép forrása: Wikipédia
