Bár nem állítható, hogy az 1751. évi országgyűlés története magyar történetírás egyik kevéssé kutatott, elhanyagolt témája volna, Nagy János könyve mégis egyedülálló vállalkozás.
Nem pusztán azért, mert Rozgonyi János 1944-ben megjelent kismonográfiája óta ez az első történeti munka, amelynek kifejezetten a Pozsonyban 1751. április 22-én megnyitott és augusztus 27-én berekesztett országgyűlés a tárgya, hanem elsősorban komplex szemléletmódja miatt. Nagy János ugyanis arra vállalkozik könyvében, hogy több, önmagában is teljesértékű történeti aldiszciplína közös metszetében értelmezze újra a 18. század e nagy fontosságú országgyűlésének történetét. Összességében elmondható, hogy a munka fő erényének – az elemzések alaposságán, a kontextusok részletgazdag bemutatásán és a kiterjedt forráshasználaton túlmenően – három fő elemzési perspektíva következetes, szimultán alkalmazása tekinthető.
A szerző által alkalmazott fő közelítésmódok egyikét – a mű fogalomhasználatával élve az elemzések „esemény- és politikatörténeti” rétege (11.) – adja, amely azonban nem pusztán a diéta eseménytörténetének, illetve a diétán tárgyalt kérdésekkel kapcsolatos viták menetének rekonstruálásában áll. Bár a könyv ez utóbbi vonatkozásban is sok új eredményt mutat fel, ennél talán fontosabb az uralkodó és a rendek közti politikai alkufolyamat, a tractatus diaetalis során tetten érhető, regionálisan jellemző politikai magatartásminták elkülönítése és ennek alapján az ország (a vármegyék) egyfajta politikai térképének felvázolása (vezérvármegyék, kormánypárti megyék, ingadozó vagy billegő megyék, ellenzéki megyék). Hasonlóan fontos részei az elemzéseknek a vármegyei követek és a többi országgyűlési csoport (felsőtábla, klérus, távollévők követei) viszonyának feltárása.
A szerző vállaltan a vármegyei követek csoportját helyezi elemzése középpontjába. A fókuszpont kiválasztása társadalomtörténetileg messzemenően megalapozott, hiszen az elmúlt évtizedekben a szakirodalom (elsősorban és legnagyobb mélységben Szijártó István) alaposan tárgyalta azt a nagy vonalakban a 18. század közepén végbemenő folyamatot amelynek során a jómódú birtokos (bene possessionatus) nemesség a vármegyén belül, majd az országos politika fő színterén, a diéta porondján meghatározó hatalmi tényezővé vált. Mindez lényegében a helyi köznemességnek a főnemességtől való emancipálódását, vagyis a kora újkori patrónus-kliens viszonyrendszer felbomlását, illetve a diéta intézményrendszerén belül a jómódú köznemesség uralta alsótábla felsőtáblával szemben történő dominánssá válását jelentette. A könyv elemzései meggyőzően mutatják be azt, hogy e folyamatok az 1751. évi diétán már egyértelműen meghatározták a politikai erőviszonyokat az alsótábla és a köznemesség javára.

A diéta fő tematikus „sűrűsödési” pontjai, amelyek a kötetben kiemelt figyelmet (és a legtöbb esetben külön fejezetet) kapnak a következők: nádorválasztás, kereskedelemügy és vámkérdés, adóügy, az új szabad királyi városok becikkelyezése és az új indigenátusok honfiúsításáról szóló vita. A diéta eseménytörténetének rekonstruálása, a fenti témákkal kapcsolatos viták fő szakaszainak, csomó- és fordulópontjainak meghatározása tekintetében a kötet önmagában respektálandó kutatási eredményeket mutat fel. Emellett pedig több vita esetében is sikerül a szerzőnek a legaktívabb követek beazonosítása terén finomítania a szakirodalom eddig eredményeit. Ez külön kutatói bravúrnak minősíthető, tekintve, hogy a 18. századi országgyűlési naplók döntően nem a viták szó szerinti lejegyzései, hanem utólagos szerkesztés eredményeképp létrehozott tartalmi összefoglalók, melyek csak ritkán rögzítették a hozzászólók személyét.
A viták eseménytörténetét rekonstruáló elemzések alapján a szerző több esetben korrigálja a korábbi kutatások eredményeit. Az úrbérről szóló vita kapcsán Nagy sikerrel árnyalja (illetve részben cáfolja) azt a szakirodalomban meggyökeresedett narratívát, amely szerint a jobbágykérdés országos rendezésének igénye szinte kizárólag a kormányzathoz és annak az 1760-as években végbement felvilágosult fordulatához kötődött. Mint bemutatja, az urbáriumok rendezésének ügye már az 1751. évi országgyűlésen felmerült, mégpedig éppenséggel az alsótáblai ellenzék részéről, akik közül néhány követ az adóemelésről szóló vitában egyfajta „ultima ratióként” vetett fel az urbáriumok országgyűlési rendezésének lehetőségét, mégpedig az adóalap könnyítésének, vagyis a magasabb adóösszeg könnyebb kifizetésének érdekében (158–160). A kötet bizonyos elemzései egyéb, az országgyűlésen napirendre tűzött, illetve felmerült témák (folyószabályozás, kereskedelemügy, oktatás) esetében is példaként szolgálnak arra, hogy a maradiságot a rendiséghez, a modernizációra való hajlandóságot pedig egyoldalúan a kormányzathoz kapcsoló bináris modell merev alkalmazása olykor túlságosan leegyszerűsíti a történeti viszonyok tényleges komplexitását és potenciális ellentmondásosságát. A kötet talán legértékesebb részei azok, amelyek aprólékos, „földközeli” (szöveg)elemzések útján éppen ezt az összetettséget és ellentmondásosságot ragadják meg egy-egy téma kapcsán.
A könyv másik fontos szemléleti rétegét társadalomtörténeti perspektíva képezi. A diéta résztvevői közül reprezentatív jelleggel kiemelt csoportokhoz és személyekhez kapcsolódó, a tipikus pályaíveket és a felemelkedés társadalmi stratégiáit vizsgáló fejezetek rámutatnak arra, hogy nemcsak regionális és megyei szinten, de az alsótáblai követek tágabb csoportján belül az egyes családok és egyének közéleti cselekvési mintáiban is megfigyelhetők bizonyos hosszútávú tendenciák, illetve törvényszerűségek.
Végül a harmadik, a többivel egyenrangúként kezelt közelítésmódot az országgyűlési viták diszkurzív-fogalmi elemzése képezi, melynek során a szerző a fogalomhasználatok, érvelésmódok és politikai nyelvek középpontba állításával kísérli meg azt a nyelvi-retorikai eszköztárat feltárni, amelyet az országgyűlési résztvevői a viták során használtak és amelyet adott esetben maguk is kreatívan formáltak. Ennek során bemutatja, hogy a kormányzathoz köthető politikusok fő retorikai fegyvere a közjóra és az uralkodó szükségleteire való hivatkozás volt, míg a rendi ellenzék tagjai főként a republikanizmushoz köthető elemeket és a sérelmi beszédmód érveit alkalmazták. Emellett nagy hangsúlyt fektet az országgyűlési pasquillusok elemzésére is, amely forráscsoportot elsősorban a nemesség önképének rekonstruálása céljából vet be. A nyelvi elemzések során arra is kitér, hogy a politikai nyelvek jellemzően nem hermetikusan elzárva, tiszta formákban érhetők tetten a korabeli szövegekben és érvelésekben, hanem kevert formákban. E tekintetben megjegyzendő, hogy a keveredés metaforikája – amely a közelmúlt magyar eszmetörténeti szakirodalmában gyakran előfordul a politikai nyelvek leírása kapcsán és alapvetően John G. A. Pocock politikai nyelvekkel kapcsolatos módszertani írásaira vezethető vissza – némileg megtévesztő, hiszen ez előfeltételezi, hogy a Pococknál hangsúlyosan elemzési eszközként használt kategóriák tiszta formái tényleges diszkurzív léttel bírtak.
A könyvben alkalmazott komplex megközelítés, vagyis egy adott, jól körülhatárolható „esemény” mint vizsgálati tárgy több „léptékből” történő részletes vizsgálata azzal az előnnyel jár, hogy egyszerre több szempont érvényesítésére ad lehetőséget, amiből következően a vizsgált objektumról egyszerre több aspektusból, „látószögből” kapunk képet. Ezáltal olyan új összefüggések válnak láthatóvá, amelyekre az eddigi kutatások nem derítettek fényt. Minderre kézzelfogható példákat találhatunk a könyvben akár a részletkérdések, akár az összkép szintjén, illetve a korábban ilyen részletességgel nem kutatott/tárgyalt egyes szempontok egymáshoz való viszonyainak tekintetében is. Részben e komplex szemléletmódnak köszönhető az is, hogy a szerző sikeresen hajtja végre a munkájában vállalt feladatot, hogy – Szijártó István 18. századi országgyűléstörténeti projektjének szemléletmódját átvéve – a diétát nem elvont intézményes struktúrájában, hanem működés közben vizsgálja.
Ezáltal egyúttal sikeresen ki is küszöböli a korábbi értelmezésekre jellemző, különböző irányú, normatív elemeket is magában hordozó elfogultságokat és haladja meg a nemzeti-függetlenségi versus Habsburg-birodalmi (gyarmatosító), illetve a kiváltságféltő, maradi versus társadalmilag igazságos, „progresszivista” ellentétpárok implicit vagy explicit vitáját. Erre persze nyilvánvalóan azért is nyílik esélye, mert egyrészt az utóbbi évtizedek országgyűléstörténeti szakmai intellektuális eszköztárára (mindenekelőtt Szijártó István kutatásaira) építhet. Másrészt pedig azért is, mert a 18. századi országgyűlésekkel, illetve tágabban a magyar rendek és a Habsburg központi hatalom politikai küzdelmeivel kapcsolatos kérdések alapvetően már nem bírnak közvetlen jelentőséggel a jelen politikai-társadalmi vitái szempontjából. Ez utóbbi körülmény azonban nem jelenti azt, hogy a kora újkori országgyűlés kortárs kutatásában ne lehetne felfedezni olyan szálakat, amelyek a múlt iránti érdeklődést a jelenhez kötik. Ilyen, a kutatásokat motiváló, nemzetközi szinten érvényesülő tendenciának tekinthető az a felfogás, amely a kora .újkori országgyűléseket a modern parlamentarizmus előzményeinek tekintve előbbiekben egyben a modern képviseleti rendszer csíráját is felfedezi. Nagy János munkája explicit módon is rezonál erre a trendre, ám mindeközben elsősorban arra törekszik, hogy a korabeli szereplők értelmezési kereteit és az őket mozgató érdekeket és elveket minél inkább megközelítve adjon képet az országgyűlésről.
Nyitókép: A pozsonyi vár (Forrás: Depositphotos.com)