Milyen török érdekek vannak a jemeni hegyek között? És milyen pakisztáni befolyás a Közel-Keleten? A nyáron létrehozott Mekkai Védelmi Megállapodás furcsa képződmény, sejtjük, kik ellen irányul, de még nem látjuk a lehetséges kifejlődési forgatókönyveit. Egeresi Zoltánt is megkérdeztük erről.
Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán vezetői augusztus 7-én aláírták az úgynevezett Mekkai Közös Védelmi Megállapodást Mekkában. A NATO 5. cikkelyéhez hasonló, úgynevezett kollektív biztonság elvére építve az egyezmény kimondja, hogy a tagállamok bármelyikét ért katonai támadást a felek úgy értékelik, mintha őket is támadás érte volna.
Az okmány aláírását követő hivatalos közlemény több okot említ a szövetség létrehozására: az első a közös iszlám vallás („iszlám szolidaritás”), a második a „közös stratégiai érdekek”, a harmadik az „elkötelezettség a kollektív biztonság megerősítésére, és a régióbeli béke és biztonság ügyének előre vitele”, a negyedik pedig az ellenük irányuló esetleges jövőbeli „agresszió elrettentése”.
Talán ez az utolsó kitétel adja meg a váratlan szövetségkötés mélyebb értelmét: mindhárom állam a romló regionális biztonsági helyzetben be akarja magát biztosítani egy külső támadás esetén előálló vészhelyzetre, ezért ez klasszikus védelmi (és nem támadó célú) katonai szövetség, elsődleges célja pedig az erő felmutatásával a potenciális ellenfél kollektív elrettentése.
A szerződés a felek nyilatkozatai alapján a hagyományos védelmi együttműködések minden területét érinti: a három ország között szoros katonai együttműködés lesz, a fegyvertechnológiák, a hírszerzési információk megosztása, új típusú védelmi ipari együttműködés, illetve a katonai stratégiák összehangolása. A NATO szerkezetéhez hasonló intézményi központosítást, vagyis integrált parancsnoki struktúrát, közös katonai parancsnokságot nem hoznak létre, nem lesznek közös katonai alakulatok, és nem terveznek közös műveleteket sem – vagyis a három hadsereg autonómiája megmarad, ahogy saját döntési kapacitásuk is a jövőbeli biztonsági kihívásokra való reagálásra.
Páratlan hármas, kétséges egység
A Mekkai Megállapodás biztonságpolitikai-katonai egyezmény három olyan ország között, amelyek az elmúlt évtizedekben nem mutattak hajlandóságot a nagyszabású közös projektekre, különösen nem katonai szövetség formálására.
Törökország és Szaúd-Arábia a szunnita muszlim világ két meghatározó állama, vízióik és érdekeik évtizedek óta egymás ellen hatottak, leginkább riválisokként voltak jellemezhetőek. Már az Ottomán Birodalom keretei között voltak nyílt konfliktusok a központi török és a regionális szaúdi arab vezetés között, az 1979-es iráni iszlamista hatalomátvétel és azt követően a térségbeli síita proxy erők megerősödése a két szunnita államot azonban azonos oldalra állította. Hasonlóképpen közös ellenfelük volt (főleg a közös ellenség, Irán miatt) Basár el-Aszád szíriai rezsimje, ugyanakkor a 2013-as egyiptomi puccs idején, majd ezt követően a líbiai polgárháború során más-más elnököt / katonai vezetőt támogattak (Szaúd-Arábia szemében botrány, hogy Ankara támogatja a Muszlim Testvériség nevű, több arab kormányzat legitimitását aláásó iszlamista szervezetet).
A török–szaúdi viszony mélypontja a 2018-as Dzsamal Hasogdzsi-gyilkosság volt: a szaúdi ellenzéki újságíró brutális meggyilkolása az isztambuli konzulátuson súlyos diplomáciai tehertétel lett, a bilaterális kapcsolatok fagyossá váltak. Az izraeli–palesztin problémakörhöz való hozzáállás szintén eltérő álláspontokhoz vezetett a felek részéről: a Trump-kormányzat által közvetített Ábrahám Megállapodáshoz Bahrein, Marokkó, Szudán és az Egyesült Arab Emírségek után meg nem erősített hírek szerint Szaúd-Arábia is csatlakozott volna, az Izraellel való történelmi kiegyezést a 2023. október 7-i Hamász-terrortámadás és az általa kiváltott háború hiúsította meg – Törökország a palesztin ügy elárulásával vádolta Rijádot, míg maga fokozatosan Izrael ellen fordult.
„Izrael elfogadása régiós szinten eddig is komoly problémákba ütközött, bár az Ábrahám-egyezményekkel egy ideig úgy tűnt, képes lesz több meghatározó állammal is rendezni a kapcsolatát. Törökország számára (ne feledjük el, az első muszlim állam, amely elismerte Izraelt!) viszont az utóbbi évtizedekben az izraeli reláció mindig konfliktusossá vált: a palesztin–izraeli viszony elmérgesedésekor a török vezetés rendszerint a palesztinok pártjára állt, ugyanezt látjuk október 7. után is” – magyarázta lapunknak Egeresi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) John Lukacs Intézetének (JLI) tudományos munkatársa.
A gázai bombázások, illetve az iráni háború mellékvizén szaúdi célpontokat ért támadások miatt Rijád visszahőkölt az izraeli közeledésből, míg a húszi akciók, a vörös-tengeri és a Hormúzi-szorosbeli energiaszállítások elakadása miatt az iráni fenyegetés számára egészen plasztikussá vált – innen egy lépés lett a szaúdi–török–pakisztáni szövetség megkötése.
A Mekkai Védelmi Megállapodás a 2025-ben aláírt szaúdi–pakisztáni stratégiai védelmi egyezségre épült: a kollektív biztonság elvét alkalmazták itt is, és ezzel hivatalos szintre emelték a védelmi együttműködést, amelynek keretében a szaúdiak fegyverzetet vásároltak Pakisztántól, míg a pakisztáni gazdaság kedvezményesebb banki hitelekhez és energiahordozó-szállításokhoz jutott Rijádtól.
Szaúd-Arábia és Pakisztán korábban pragmatikus kapcsolatokat ápolt: Rijád neutrális hozzáállást tanúsított a pakisztáni–indiai konfliktusban, míg Iszlámábád is semleges maradt a szaúdi–jemeni ellenségeskedés megítélésében. A szaúdiak támogatták Pakisztán atomprogramját, reménykedve abban, hogy a technológia megszerzésével maguk is atomhatalommá nőhetnek ki a jövőben, lehetőleg gyorsabban, mint ellenségük, Irán.
Törökországnak is kiegyensúlyozott kapcsolata volt Pakisztánnal: a 2010-es években szoros együttműködést alakítottak ki egymással a mindkét állam belbiztonságát fenyegető iszlám terrorizmus ellen, ezenkívül közös pont volt a két ország között, hogy míg Ankara támogatta Iszlámábád területi igényét a vitatott hovatartozású Kasmírra, addig a pakisztáni kormány is a törökök jogát az Észak-Ciprus fölötti fennhatóságra.
„Törökország ezer szállal kötődik a szomszédságához, akármilyen komolyabb válság visszaüthet rá, emlékezzünk a szíriai menekültválságra. A status quo fenntartása fontos tényező a török magatartásban. Az új védelmi együttműködésben a három résztvevő ráadásul mind értékes tudást, technikát és hátteret hoz be” – hívta fel a figyelmet Egeresi Zoltán.
A furcsa hármas „koalíció” végül 2026 nyarán létrejött, és ebben kardinális szerepe volt Izrael és az Egyesült Államok Irán ellen indított háborújának, amely az elmúlt félévben alapjaiban bolygatta meg a Közel-Kelet geopolitikai viszonyait.
A Közel-Kelet geopolitikájának átrajzolása
Mindhárom állam közös jellemzője, hogy az Egyesült Államok stratégiai szövetségesei, saját biztonsági stratégiájukat részben a nyugati nagyhatalommal való együttműködésük függvényében határozták meg. A Trump-kormányzat azonban ellentmondásos jelzéseket adott számukra saját Közel-Kelet-politikáját illetően, Washingtonnak az izraeli–iráni konfliktusba való katonai beszállása bár Irán gyengítése szempontjából pozitív, saját kiszámítható geopolitikai státuszuk megőrzése tekintetében negatív várakozásokat keltett bennük.
Donald Trump első elnöki ciklusának nagy közel-keleti terve egy Irán (síita)-ellenes amerikai–szunnita szövetség tető alá hozása lett volna, amelybe becsatornázták volna Izrael és a szunnita államok fokozatos kiegyezését – ennek eszköze volt az Ábrahám Megállapodások.
A régió egyes államai azonban a gázai és a libanoni háború miatt elfordultak Izraeltől, és újból a kettős (iráni és izraeli) fenyegetés optikáján keresztül kezdték el nézni az eseményeket – az ehhez a helyzethez való alkalmazkodás jele a mekkai megállapodás is, amely (ahogy elemzők írják) egy jelentős lépés a „poszt-amerikai” Közel-Kelet megteremtése felé, illetve a Hamász, a Hezbollah (és talán Irán) meggyengülése után egy újabb, Izrael biztonságát érintő „stratégiai fenyegetés”.
A „mekkai szövetség” ugyanis erős: Pakisztán a világ egyetlen muszlim atomhatalma, amely stratégiai (technológiai) kapcsolatban áll Kínával; Szaúd-Arábia a világ egyik vezető olajexportőre, a szunnita világ vallási központja; Törökország pedig a NATO második legnagyobb hadseregével büszkélkedhet, fejlett haditechnikával és katonai képességekkel rendelkezik.
A három ország összesen közel 400 milliós lakosságot tud magáénak, összesített haderejük majdnem másfél milliós katonaállományt jelent, elméletben egyesített arzenáljuk pedig kerekítve hatezer harckocsit, 150 ezer páncélozott járművet, mintegy 350 hadihajót és ütőképes légierőt foglal magába.
Szövetségi átfedések, átalakuló közös halmazok
A mekkai megállapodás tagállamainak megvannak a saját szövetségi rendszerei, és érdekes módon az új szövetség megkötése nem váltja ki, nem érvényteleníti a régieket.
Mindhárom állam tagja az Iszlám Együttműködési Szervezetnek (OIC); Pakisztán része az eurázsiai biztonsági csoportnak, a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO), míg Törökország és Szaúd-Arábia „párbeszédpartnerek”; Szaúd-Arábia meghívott tagja a BRICS-államok közösségének, a „globális Dél” érdekérvényesítő fórumának, a másik két állam azonban csupán ambíciót táplál a csatlakozásra, India vétója miatt viszont egyelőre nincs meghívásuk a tagságra. Törökország emellett NATO-tagállam, illetve EU-tagjelölt ország – ez utóbbi esetében vélhetően negyed évszázados várakozása továbbra is folytatódni fog.
„A NATO-tagság nem zárja ki, hogy egy állam önálló külpolitikai döntéseket hozzon, viszont azt kiköti, hogy nem kerülhet szembe a NATO-szerződéssel. Ebből kifolyólag több más tagállamnak is vannak védelmi szerződései más államokkal (például az Egyesült Államokkal). Törökország speciális geopolitikai elhelyezkedéséből fakadóan igyekszik jó kapcsolatokat építeni más regionális szervezetekkel is” – fogalmazott a John Lukacs Intézet Törökország-szakértője, hozzátéve, hogy akkor állna elő különös helyzet, ha a NATO és a Mekkai Szövetség között konfliktus keletkezne, de ennek jelenleg semmilyen esélye sincs.
A mekkai védelmi rendszer bővítése nyitott végű, más államok is csatlakozhatnak. Jelenleg egy kulcsfontosságú közel-keleti ország, az arab világ egyik meghatározó közvetítő állama, Egyiptom magatartása lesz érdekes: ha a stratégiai fontosságú, a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzést a kezében tartó Egyiptom csatlakozik a „mekkaiakhoz”, akkor a szövetség dominószerűen új tagokkal is bővülhet, és ezzel megkerülhetetlen tényezővé erősödhet. Ha Kairó azt látja majd, hogy a szervezet képes megfékezni a vörös-tengeri kereskedelmet blokkoló jemeni húszikat, akkor vonzó alternatívát nyújthat számára a régóta folytatott stratégiai neutralitás feladására.
Végül: ahogy a puding próbája az evés, úgy a katonai szövetség értékének fokmérője az, hogy kritikus helyzetben működőképesnek bizonyul-e vagy sem. „Két hónapos szervezetről van szó, amely ráadásul most éli első stressztesztjét. Ugyan a szaúdiakat megtámadták a húszik, egyelőre nem úgy tűnik, hogy a két szövetséges annyira lelkesen sietne a segítségére, ami a mekkai szerződést hitelteleníti. Ami a törököket illeti, ez érthető: egyelőre még nem ratifikálták a szerződést, parlamenti jóváhagyás nélkül pedig nem lehet csapatokat küldeni külföldre. Ráadásul Jemen területére az oszmán időkben is küldtek csapatokat a törökök, és már akkor is néhányan feltették a kérdést: milyen török érdekek vannak a jemeni hegyek között?” – emlékeztetett Egeresi Zoltán.
A kollektív védelem elvének okmányba foglalása nem jelenti automatikusan azt, hogy a három állam feltétel nélkül katonai segítséget nyújtana egymásnak egyikük külső ellenség általi megtámadása esetén: egyelőre nem bizonyított, hogy egy indiai–pakisztáni fegyveres konfliktus idején a török és a szaúdi hadsereg beavatkozna-e, vagy a húszik elleni szaúdi offenzívában török–pakisztáni egységeket is bevetnének, illetve hogy kurd szeparatista erők elleni török hadműveletekben pakisztáni vagy szaúdi katonák is részt vennének-e.
Nyitókép forrása: ikurucan / depositphotos.com
