Az MI-verseny nem csak a modellekről szól
Az Amerikai Egyesült Államok és Kína közötti globális mesterségesintelligencia-versenyt semmilyen szabály nem korlátozza, de azt sem tudja senki, mekkora a valódi tét. Ződi Zsolt, az NKE EJKK Információs Társadalom Kutatóintézetének kutatóprofesszora szerint Európa nem a szabályozás miatt maradt le, a kisebb országok pedig a mesterséges intelligencia (MI) alkalmazásában versenyezhetnek. De mi lesz öt év múlva?
Nincsenek szabályok, a nyers erő dominál
Általában a versenyeknek vannak szabályai. Léteznek-e ma olyanok, amelyek a két nagyhatalom, az USA és Kína MI-versenyét korlátozzák?
Nincsenek ilyen szabályok. A nemzetközi színtéren egyébként is kevés olyan helyzet van, ahol a közösen elfogadott szabályok fékeznék a versenyt. Senki sem tudja pontosan, mekkora az egzisztenciális fenyegetettség, a félelem hullámzik: amikor az MI-cégek vezetői megkongatják a vészharangot, megnő, aztán alábbhagy. Donald Trump amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök legutóbbi találkozóján is elhangzott, hogy emberarcúan kell fejleszteni az MI-t, és mindig az embernek kell döntenie, de ezek csak nyilatkozatok. A katonai alkalmazásokat, az autonóm fegyverrendszereket vagy a célpontokat kijelölő adatelemző rendszereket mindez egyáltalán nem érinti, és egyik fél sem akarja korlátozni a saját tevékenységét.
Chipek, nyersanyagok, kiberbiztonság
Miről szól valójában ez a küzdelem a modelleken túl?
Az amerikaiak most a számítási kapacitásban igyekeznek növelni az előnyüket, és mintegy 500 milliárd dollárt kezdenek adatközpontokba fektetni. A kínaiak a nyersanyag-kitermelésben járnak jóval előrébb, a ritkaföldfémekre pedig az amerikai gazdaságnak és az elektromos járműveknek is szüksége van. Európának is van egy ütőkártyája: a holland ASML gyártja azokat az extrém ultraibolya litográfiai gépeket, amelyek a legkorszerűbb chipekhez kellenek, és ezekhez Kína egyelőre nem fér hozzá. De ott van a kereskedelmi háború és a kiberbiztonság területe is: amikor kiderült, hogy az Anthropic Mythos nevű új modellje nagyon bonyolult rendszereket képes feltörni, az amerikai kormányzat korlátozta a hozzáférést, így hetekig az Egyesült Államokon kívül senki sem érte el. Az MI tehát csak az egyik terepe egy összetettebb geopolitikai küzdelemnek. Ráadásul nem világos, hogy az MI tartós előnyt ad-e valakinek. Egyelőre inkább fantasztikus ígéret: mindenki azért fejleszti, mert tíz év múlva talán az lesz a világ ura, akinek a kezében a mindent tudó modellek vannak. Azt viszont senki sem tudja, eljutunk-e az általános mesterséges intelligenciáig, hiszen még pontosan meg sem határoztuk, mit jelent.
Európa: nem a szabályozás a baj
Európa megpróbálja szabályozni azt, amit a másik két nagyhatalom nem. Nyerhetünk ebből hosszú távon előnyt?
Attól függ, mit tekintünk elsődleges célnak. Ha azt, hogy a geopolitikai versenyben mindenképp az élen legyünk, akkor ez nem előny, mert akkor a tőkét, a piacot és az innovációt szabadjára kellene engedni. Ha viszont mások az értékeink, és a gazdasági növekedés mellett számít a szociális biztonság, a nyugdíj, a természeti környezet vagy a történelmi értékeink megőrzése, akkor egészen más a kép. Egy fejlett nyugat-európai országban élni ma is talán a legjobb dolog a világon. Ha Kína az egy főre jutó GDP-ben előrébb is kerül, az nem jelenti, hogy jobb lesz ott élni: a szociális háló és a nyugdíjrendszer csak korlátozottan működik, az idősek főként a megtakarításaikra és a családjukra vannak utalva. Kíváncsi lennék, tíz európai közül hányan cserélnék el a nyugdíjukat a gyorsabb növekedésre. Azt a tévhitet pedig érdemes eloszlatni, hogy Európa a szabályozás miatt maradt le. Ennek sokkal mélyebb társadalmi-gazdasági okai vannak. Az Európai Unió nem szövetségi állam, nincsenek benne olyan koncentrált erőforrások, mint Amerikában. A finanszírozási szerkezet is más: kevés a kockázatitőke-alap, a gazdaságot a nagybankok finanszírozzák, ezek pedig másképp tekintenek a kockázatra. A Draghi-jelentés szerint Európa összességében ugyan többet költ innovációra, mint Amerika, csak ez szétszóródik a huszonhét tagállam között, míg az Egyesült Államokban a nagy állami programok koncentráltan zajlanak. Például az internet is a DARPA katonai programjából nőtt ki. Anu Bradford, a Brüsszel-hatás kifejezés megalkotója a három erőközpont versengéséről szóló Digital Empires című könyvében döbbenetes listát közöl arról, mennyit köszönhet az amerikai technológiai szektor a szövetségi támogatásnak. A másik a skálázás kérdése: Európában legalább ugyanannyi zseniális ötlet születik, mint Amerikában, de nem épülnek ezekből nagyvállalatok. Sokan átmennek az Egyesült Államokba, és ott valósítják meg, amit itt kellene, mert a piac még mindig töredezett. A szigorú, elővigyázatossági elvet alkalmazó, emberi jogokat védő szabályozás csak egyetlen tényező, és nem is a legfontosabb. Kicsit ront az európai pozíción, de egyáltalán nem igaz, hogy emiatt kerültünk hátrányba.
Gyors központi döntés kontra megalapozott demokratikus döntés
Amerikában is egyre inkább problémás az adatközpontok víz- és energiaigénye. Ott is nehezebben lehet majd a helyi közösségeken átvinni ezeket a beruházásokat, mint Kínában?
A leghatékonyabb gazdaságfejlesztés az, ha van egy erőközpont, amely allokálja a pénzt. Kína ezt a tervgazdasági szemléletet jól ötvözi a versennyel: mikroszinten versenyeztetik a vállalatokat. Elektromosautó-gyártóból több száz indult el, a háromnegyedük megszűnt, de amelyek megmaradtak, azok nagyon innovatívak és gyorsak. Ennek ára is van. Sanghajban harmincemeletes lakótelepek közepén láttam gázerőművet, és ott biztosan senkit nem kérdeztek meg róla. Ha megszületik a döntés, azt végrehajtják. A demokrácia előnye nemcsak az, hogy nagyobb a szabadságunk és tiszteletben tartják az alapvető jogainkat. Szintén előny, hogy több szem többet lát. Bár a döntések így lassabban születnek, de jobban megalapozottak. A központi döntés hatékony, de nagyot is tud tévedni. Erre jó példa lehet a lélegeztetőgép-ügy Magyarországon, vagy épp Kína esete a COVID-dal: ők példátlan gyorsasággal zártak le városokat, de a lezárást akkor is fenntartották, amikor már a vírus enyhébb változatai terjedtek, ami óriási károkat okozott a gazdaságnak. Több demokratikus visszacsatolással mindkét fiaskó elkerülhető lett volna.
Mit tehet egy kis ország?
Magyarország, illetőleg a régiónk országai vagy az amerikai, vagy a jóval olcsóbb kínai MI-szolgáltatókat használhatják. Mekkora ennek a kockázata?
Különböztessük meg az alapmodelleket és az azokra épülő alkalmazásokat. Alapmodell, ha a kisebbeket is számoljuk, öt-hat van, valóban komoly méretű négy-öt, és ebbe a versenybe kis ország nem tud beszállni. Nincs is értelme: nem tud akkora adatközpontot építeni és erőforrást mozgósítani. A verseny egyébként sem csak a paraméterszámról és a benchmarkokról szól, ott is más-más területen jobb az egyik vagy a másik modell. A másik aspektus az, hogy az alapmodelleket mennyire építik be szoftverekbe, és mennyire terjed el a gazdaságban a felhasználásuk. Ebben a magyar gazdaság is versenyezhet: ha lehet, nyílt forráskódú modellt kell használni, és azt kreatívan alkalmazni a szolgáltatásokban vagy épp a közigazgatásban. Attól még nem lesz termelőerő, hogy emberek milliói otthon promptolgatnak. A kérdés az, hogy egy cég hogyan tudja az MI-t az értékláncába integrálni, hogy valódi értéket teremtsen. Kína behozta a lemaradását, ma már hónapokban mérhető a különbség az amerikai alapmodellekhez képest. A fizikai termékek gyártásába való integrációban és a robotikában ráadásul sokkal előrébb jár Amerikánál. Európa a szolgáltatási szférában versenyezhet az ötleteivel. Az alapmodellek építéséről lecsúsztunk, ezért az EU Gigafactory-kezdeményezése, az európai MI-gigagyárak nem az amerikai modellek legyőzésére szolgálnak. Céljuk, hogy a startupoknak és a nagyobb cégeknek legyen elég számítási kapacitásuk a nyílt forráskódú modellekre épülő saját fejlesztéseikhez.
Mi lesz öt év múlva?
Hogyan képzeljük el öt év múlva a mai MI-versenyt?
Nem hiszek az apokaliptikus víziókban, de figyelni kell, mi történik, és folyamatosan be kell építeni a kontrollokat. Az, hogy néhány alapmodellre épülő ágens nagyon kreatív módon kezdett számítógépes rendszereket feltörni, intő jel. Szabályokat kell felállítani, és nemcsak jogiakat, hanem tágabb értelemben vett governance-t: hogy a vállalatok és a kormányzatok milyen intézkedéseket hoznak a veszély elhárítására. Szinte száz százalék, hogy lesz egy-két komolyabb incidens, nemcsak egy lényegtelen weboldal feltörése, hanem például az, hogy két napra megáll a polgári repülés. Ehhez nem is kell MI: akár egy szoftverfrissítéssel is megbéníthatják a repülőterek húsz százalékát, ami egy-két nap alatt 40 milliárd dollár kárt okoz. De az ellenszer is meglesz, ahogy a vírusirtók is minimálisra csökkentették ma a kockázatot. A munkaerőpiaci apokaliptikus víziók mögött pedig szerintem az a hiba áll, hogy nem az MI fejlődési sebessége számít, hanem az, hogy az emberek milyen gyorsan tudnak alkalmazkodni. Ehhez pedig gyakran generációváltás kell. Ott voltam az internet elején, amikor mindenki azt mondta, hogy a kiskereskedelem és a bankfiókok megszűnnek. Ez részben be is következett, csak nem három, hanem harminc év alatt. Szerintem öt év múlva még nem lesznek radikális változások, de már megjelennek az első nyomok: az MI-re épülő szolgáltatások eleinte kínlódnak, sok tönkremegy, aztán néhány kilő. Elképzelhető olyan cég is, amelyben már nincs ember, maga a vállalat egy ágens.
Elértük már az AGI-t?
Ez már-már jóslás szintű kérdés, de bekövetkezhet, hogy addigra elérjük az általános mesterséges intelligencia szintjét, azaz az AGI-t?
Az igazi AGI, amely az ember minden kognitív képességét meghaladja, szerintem nem fog bekövetkezni, vagy csak jóval később, mert a kognitív képességek egy része a való világhoz való hozzáférést és érzékelést feltételez. Más definíció szerint viszont már el is értük. Az OSWorld nevű teszt háromszázhatvankilenc, számítógépen elvégezhető, nyílt végű feladatot tartalmaz a szövegszerkesztéstől a könyvelésen át a multimédiáig. Az emberek átlagosan hetven százalék körül teljesítenek, a legjobbak persze kilencvennyolc százalék fölött. Az Anthropic két legfejlettebb modellje már ma nyolcvan százalék fölött van. Ha kivesszük a manuális feladatokat, mint a vakolás, a burkolás vagy az autószerelés, akkor az AGI szintjén vagyunk, és szinte észre sem vettük. De az ötéves távlatban még biztosan nem lesz az, hogy egy MI öntudatra ébred, és saját agendát érvényesít. Nem tartom kizártnak, hogy valamikor bekövetkezik, de ez sem biztos, hogy katasztrofális lesz. Valószínűleg fokozatos folyamat lesz, amelyben megjelennek az önreflexió és a saját érdekek felismerésének szikrái, és lehet, hogy azt sem vesszük azonnal észre. Az sem szükségszerű, hogy egy olyan intelligencia érdekei gyökeresen eltérnek az emberekétől, amelyet mi hoztunk létre. Mint minden új technológiánál, a gőzgéptől az elektromosságon át a robbanómotorig, történtek ijesztő dolgok, amikor elterjedtek. Időre van szükség, hogy alkalmazkodjunk ezekhez.
Nyitókép forrása: Huseyin22 / depositphotos.com
