A modern demokratikus társadalmak egyik legfontosabb értéke a törvény előtti egyenlőség elve. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy ez pusztán csak elv. Minden nemzet jogrendjében bevett – és tegyük hozzá, logikus – gyakorlat ugyanis, hogy adott ország állampolgárai koruk, egészségügyi állapotuk vagy hivatásuk stb. okán, eltérő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek. Ennek tipikus esete a hadkötelezettség, amely szintén csak elvben „általános”; az alól egyesek mentesülhetnek vagy éppen csak korlátozott szolgálatra kötelezhetők. Mindemellett, bár nyíltan ezt egy demokratikus állam se vállalta vagy vállalja fel – mivel morálisan aggályos –, azonban mindig is voltak és lesznek olyan egyének vagy társadalmi csoportok, akiket a politikai, illetve katonai vezetése „feláldozhatóbbnak” tekint.
A középkorban természetesen még nem létezett a törvény előtti egyenlőség elve, azonban a keresztény értékrend miatt, számos olyan, a hadviseléssel kapcsolatos erkölcsi normatíva volt, melyek napjainkhoz hasonlóan, a katonai szolgálatra kötelezhetők körét és magának a hadviselésnek a kereteit korlátozták. Ilyen volt a nem a hadakozók rendjéhez tartozók elleni fegyveres erőszak alkalmazásának tilalma is. Ide soroltak minden olyan társadalmi csoportot, akiket a mai hadijog fogalmirendszere lapján „civileknek” neveznénk. Ezen belül is különös védelmet élveztek a háborúkban leginkább védtelenek; a nők, gyermekek és betegek. De ahogy napjainkban, úgy a középkorban is, mindez csak papírra vetett elv volt; érvényesülése a hadviselő felek magatartásának függvénye volt. De visszatérve a fokozott oltalom alá eső társadalmi csoportokhoz, azon belül is a betegekhez; az első keresztes hadjáratot követően, a Szentföldön a Templomos Lovagrend, a Szent János Lovagrend és a Német Lovagrend mellett létrejött egy olyan lovagrend is, amelynek tagjai a kor talán legfélelmetesebbnek tekintett betegségében, leprában szenvedtek. Ezeket a harcosokat nevezi az angolszász szakirodalom ironikus humorral gyakorta „élő halott” vagy „zombi” seregnek”.
A Szent Lázár Lovagrend eredetileg a 12. sz első harmadában, mint leprásápoló ispotályos szerzetesrend jött létre. Katonai lovagrenddé válásuk néhány évtizeddel később, a század második felében vette kezdetét, a hadjáratokban való részvételük viszont csak a 13. sz. első harmadától igazolható. Harcképességeikről azonban a források hallgatnak. Ezekből csak annyi derül ki, hogy az összes ütközetben, ahol jelen voltak, igen komoly veszteségeket szenvedtek el. Így például az 1242-es La Forbie (ma: Gáza térsége) mellett megvívott csata kapcsán a krónikákban azt olvashatjuk, hogy ott „Szent Lázár házának valamennyi leprás lovagja elesett.” Az egyetlen olyan esemény, amelynek kapcsán viszonylag részletes leírás maradt fent a leprás lovagok harctevékenységéről, az egy Ramla térségében 1252-ben végrehajtott portya volt. Maga a portya sikeres volt; a Lázár-lovagok jelentős zsákmányra tettek szert, ahogy azonban a zsákmánnyal megrakott – és ezért lassan haladó – szekereikkel már visszavonulóban voltak, az egyiptomi csapatok beérték őket, újfent jelentős veszteségeket okozva a Lázár-lovagoknak. Az eseményt megörökítő francia keresztes lovag, Jean de Joinville beszámolója szerint, mindössze négy leprás lovag élte túl az összecsapást. Az említett keresztes történetíró ugyanakkor egy érdekességet is papírra vetett az eseménnyel kapcsolatban. Jean de Joinville szerint ugyanis, a leprás lovagok nagymestere (parancsnoka) nem viselt semmilyen „katonai tisztséget a hadseregben”, a portyát pedig a közelben állomásozó keresztes fősereg parancsnoka, a király tudta nélkül hajtotta végre.
A Lázár-lovagok állandó komoly veszteségeiről tudósító források, kiegészülve Jean de Joinville megjegyzésével, azt sugallják, hogy a leprás lovagok igen alacsonyharcértékkel rendelkeztek, vezetőjük pedig egy katonai tapasztalattal nem rendelkező, a főparancsnok tudta nélkül „magánakciózó” személy lett volt. Mégis, ezt a logikusnak tűnő következtetést más, a lovagrendhez kapcsolódó információk, igen erősen árnyalják. A Jeruzsálemi Királyság törvénykönyvéből, valamint a keresztes államok legütőképesebb katonai erejének tartott Templomos Lovagrend szabályzatából ugyanis kiderül, hogy az összes olyan jeruzsálemi és templomos lovagnak, akik leprával fertőződtek meg, kötelező volt belépniük a Szent Lázár Lovagrendbe. Ezek a lovagok pedig kipróbált, magas harcértékű harcosok voltak. A kor normái szerint ráadásul ezt a lepra első tüneteinek az észlelését követően kellett megtenniük, márpedig a lepra lassú lefolyású betegség; az első tünetek észlelését követően a fertőzöttek 5–8 évig még teljes értékű életet tudnak élni, eltekintve a felületi bőrsérülésektől. IV. Ince pápa egy 1253-as leveléből ráadásul az is kiderül, hogy a Szent Lázár Lovagrendben nemcsak leprás, hanem egészséges lovagok is szolgáltak. Mindez pedig ellent mond annak, hogy a Szent Lázár Lovagrend harcosait alacsony harcértékű katonáknak könyveljük el. Mi lehetett akkor mégis az oka, hogy az összes forrás, csak és kizárólag a Lázár-lovagok jelentős veszteségeiről számolt be, és még inkább, hogyan magyarázható Jean de Joinville azon állítása, hogy a lovagrend nagymestere nem viselt „katonai tisztséget”, ráadásul a király tudta hajtott végre portyát?
Az ellentmondások feloldására következő magyarázatok születtek: mivel Jean de Joinville IX. Lajos francia király keresztes seregével érkezett Európából, ezért nem is feltétlenül ismerte a keresztes államok seregeinek biztonsági rendszabályait. Így az a megállapítása, hogy a Szent Lázár Lovagrend nagymestere nem viselt „katonai tisztséget”, azzal magyarázható, hogy a leprás lovagok egész egyszerűen egészségügyi okokból, hagyományosan a főseregtől távol táboroztak, ezzel megelőzendő, hogy megfertőzzék egészséges társaikat. Ebből következően pedig a harcot is általában önállóan vívták meg, illetve olyan specifikus harcászati feladatokat láttak el, amelyek során szintén nem állt fenn a veszélye annak, hogy a saját erőket megfertőzzék. Tipikusan ilyenek lehettek a fedező-biztosítással összefüggő feladatok. Mindez magyarázatot adna a Ramla térségbeli események lefolyására is; azaz a Lázár-lovagok a szentföldi normáknak megfelelően, a sereg elővédjeként, az ellenség zavarása céljából hajtották végre a portyát. Az pedig, hogy mindezt IX. Lajos francia király tudta nélkül tették, nem a fegyelmezetlenségükkel, hanem azzal magyarázható, hogy a helyi, azaz a szentföldi és a francia katonai vezetés nem volt kellőképpen összehangolva, ti. a francia király – vagy csak maga Jean de Joinville – nem volt tisztában azzal, hogy a leprás lovagokat ilyen módon szokták alkalmazni.
Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy miért is szenvedtek el állandóan nagy veszteségeket lovagok? Erre a szakirodalom azt a kézenfekvő választ adja, hogy mivel a Lázár-lovagok általában a főerőktől kikülönítve harcoltak, ezért többször kerülhettek úgy harcérintkezésbe az ellenséggel, hogy nem voltak a közelben olyan saját erők, akik támogatni tudták volna a harcukat. Hozzá kell tenni, hogy kánonjogilag a leprások a korban „élő halottnak” számítottak, így minden bizonnyal „előnyt élveztek” az alacsony tőólélési esélyekkel kecsegtető harcfeladatok végrehajtásánál is. Azaz ők voltak a kor „feláldozhatói”. A kánonjogi szempontból „élő halott” minősítés ugyanakkor a másik oldalról akár még motivációs tényező is lehetett, azaz ők maguk is könnyebben vállalták fel a magasabb kockázattal járó harctevékenységeket. Magából a ramlai portyából egyébként sem lehet levonni azt a következtetést, hogy azt hadviselésben járatlanok hajtották volna végre. A portyázásból visszatérő és a zsákmánnyal megrakott málhásszekerek miatt lassan mozgó erőkre mért ellenséges csapások sorozata ugyanis a kor egyik legelterjedtebb harceljárása volt. Ami Ramlánál a Lázár-lovagokkal történt, ezért egyáltalán nem volt kivételes eset. Ilyen helyzetben a kor legképzettebb katonai vezetőinek tartott személyek is számtalan alkalommal szenvedtek komoly veszteségeket.
Mindezek alapján a Szent Lázár Lovagrend harcosai aligha tekinthetők alacsony harcértékű lovagoknak. Ennek egyébként már az is ellentmond, hogy a rend a szentföldi és az európai uralkodóktól, illetve tehetős nemesektől is számos adományban részesült. Az egyik legnagyobb adományozójuk pedig éppen az a IX. Lajos volt, akinek tudta nélkül hajtották végre a ramlai portyát; legalábbis Jean de Joinville szerint. A francia király ráadásul Ramla után részesítette bőkezű adományokban a rendet.
Zárógondolatként visszatérve a leprás lovagok koncepciójára; mi lehetett az oka egy leprásokból álló lovagrend megalakulásának? Ez ugyanis Európában elképzelhetetlen volt. A kontinensen a leprásokat általában megvetették, mivel a betegséget Isten büntetésének tartották. A leprás betegeket elkülönítették, akik nem folytathatták korábbi hivatásukat. Ezzel szemben a Jeruzsálemi Királyságban, amint azt a fentebb említett jeruzsálemi törvénykönyv és a templomos szabályzat is bizonyítja, a leprás lovag ugyanúgy lovag maradt, csupán a fertőzésveszély miatt a hivatását már a Szent Lázár Lovagrendben kellett folytatnia. A különbség részben azzal is magyarázható, hogy a Szentföldön, mivel sokkal elterjedtebb volt a lepra, kevésbé esett negatív megítélés alá. A leprás lovagokból álló lovagrend megszületésének elsődleges oka azonban nem ez, hanem a katonai szükségletek lehettek. A jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkező és a keresztes államokat minden irányból fenyegető muszlim hatalmakkal szemben ugyanis minden mozgósítható erőre szükség volt. Ezért is váltak az eredetileg betegápoló rendként működő johanniták, a német lovagok, illetve egy kisebb angol alapítású rend, a Szent Tamás Rend is lovagrenddé. Ebbe a folyamatba illeszkedett bele a leprás betegápolók rendjének lovagrenddé történő átszervezése is, ahol maguk a rendtagok egy része is leprás volt. Bevonva ezzel az „élő halottakat” is a Szentföld védelmébe, mint a védelem utolsó vonala.
Nyitókép forrása: AI generált kép
