A kritikus infrastruktúrák védelme
Az energiaellátástól a vízellátáson át a digitális hálózatokig számos olyan rendszer működteti mindennapjainkat, amelyek esetleges kiesése azonnal éreztetné hatását. A kritikus infrastruktúrák ma már a fizikai támadások mellett egyre kifinomultabb kibertámadásoknak, akár emberi hibáknak is ki vannak téve. Hogyan mérhető ezeknek a rendszereknek a sérülékenysége és milyen szerepe van a kockázatelemzésnek, valamint fel lehet-e készülni minden lehetséges válsághelyzetre? A témában Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK) Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszék egyetemi docense nyilatkozott lapunknak.
A kritikus infrastruktúrák közé gyakorlatilag minden olyan rendszer besorolható, amely egy modern állam mindennapi működéséhez elengedhetetlen, illetve az állampolgárok megszokott életéhez is hozzátartozik. Ilyen többek között az édesvízellátás, az elektromosenergia-hálózat, a csatornarendszer, a szemétszállítás, a posta, a közhivatalok működése, de ma már a térerő és az infokommunikációs rendszerek is. Utóbbival kapcsolatban Kaiser Ferenc kiemelte, hogy a digitális infrastruktúrák ráadásul bizonyos szempontból könnyebb célpontok: a támadók ugyanis egyre gyakrabban alkalmaznak mesterséges intelligenciát a gyenge pontok felderítésére, illetve a védekező fél lépéseihez igazítják a támadási profilt, ami egyre kifinomultabb támadási eszközöket jelent. Hozzátette: az ilyen erőforrásokat jellemzően államok képesek megengedni maguknak, egy átlagos hacker számára ugyanis ezek rendszerint túl költségesek.
Mikor válik egy infrastruktúra kritikussá?
Felmerülhet a kérdés, hogy ha ezek a rendszerek nemcsak az állam működéséhez, hanem a mindennapi életünkhöz is szükségesek, akkor miért nevezzük őket kritikusnak. Kaiser Ferenc szerint a válasz egyszerű: azért, mert a kiesésük azonnal és rendszerszinten érezteti a hatását, drasztikus életminőség-romláshoz és az állam működési zavaraihoz vezethet, például az egészségügy vagy az áramszolgáltatás működésének megszűnése azonnal érzékelhető következményekkel jár. A szakértő hozzátette, hogy minden infrastruktúra sérülékeny, ezért a megfelelő szakemberek folyamatosan vizsgálják a kockázatokat, egyes rendszereken belül ráadásul vannak olyan kiemelt elemek, amelyek az adott infrastruktúra működőképességének jelentős részét koncentrálják. Példaként említette a százhalombattai finomítót, illetve az elektromosenergia-ellátásban a paksi atomerőművet. Ezek olyan koncentrációját jelentik a képességeknek és tartalékoknak, hogy egy esetleges kiesésük önmagában is meghatározó hatással lehet az adott rendszerre.
Folyamatos kard és pajzs
A védelem ezért egyszerre fizikai és digitális. A szakértő ezt „folyamatos kard és pajzs” küzdelmeként írta le. A nagyobb államok – az Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország – természetesen több erőforrást tudnak fordítani támadó- és védelmi képességeikre, mint a kisebb országok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisebb államoknak ne kellene védekezniük. Hangsúlyozta, hogy ebben fontos szerepe van a szövetségi rendszereknek is: Magyarország számára a NATO és az Európai Unió együttműködése, illetve az ezekben rendelkezésre álló megoldások és tapasztalatok is erőforrást jelentenek. A kritikus infrastruktúrákat ugyanakkor fizikailag és a kibertéren keresztül is támadhatják: adatokat lehet ellopni, rendszereket lehet zsarolóvírussal megtámadni, de más módon is működésképtelenné lehet tenni egy-egy rendszert. A szakértő szerint az ellenérdekelt fél pontosan tudja, „hol lehet úgy ütni, hogy az a legjobban fájjon”. A kritikus infrastruktúrák védelmének megközelítése az elmúlt évtizedekben sokat változott. A második világháború után elsősorban az ország újjáépítése volt a cél: újra kellett építeni a vízvezetékeket, az elektromosenergia- és a csatornarendszereket. Akkoriban ráadásul az infrastruktúrák jelentős részét még közvetlenül emberek irányították, akik kézzel kapcsolgatták a vezérlőrendszerek irányítópultjait. A védekezés ezért elsősorban az emberi tévedések és hibák kiküszöbölésére irányult. A nagy változás a szakértő szerint valószínűleg a hidegháború vége után kezdődött, amikor maga a hadviselés is átalakult: korábban élesebb határ húzódott a béke- és a hadiállapot között, mára azonban a kettő között létezik egy úgynevezett – ráadásul egyre szélesebb – „szürke zóna”, amelyben számos olyan műveletre kerülhet sor, amely nem feltétlenül jelent közvetlen háborús eszkalációt. Ide tartozhat például a GPS zavarása, az optikai kábelek sérülése, „véletlen” elszakítása, illetve a különböző kibertámadások. „Mindenki tudja, hogy nem igaz” – mondta azokról az esetekről, amikor egy-egy infrastruktúra sérülését például véletlen balesetként próbálják beállítani. Ugyanez igaz a zsarolóvírusokra és a túlterheléses támadásokra is, amelyeket sokszor nehéz egyértelműen egy adott államhoz kötni. „A védelem a helyreállítási képességet is jelenti” – hangsúlyozta. Vagyis a cél az, hogy egy támadás után a rendszer a lehető leghamarabb egy elfogadható működési szintet újra elérjen.
A reziliencia kulcsa: redundancia
A reziliencia, vagyis az ellenálló és gyorsan helyreállni képes működés egyik legfontosabb eleme a redundancia. Ez azt jelenti, hogy egy kritikus rendszerben több, egymást részben helyettesíteni képes rendszernek vagy tartalékkapacitásnak kell rendelkezésre állnia. „Egyetlen egy elem kiesése ne jelentse azt, hogy minden megáll” – fogalmazott Kaiser Ferenc. Komoly tartalékkapacitásra van szükség ahhoz, hogy egy-egy kieső elemet más rendszerek részben át tudjanak venni. Példaként ismét a paksi atomerőművet említette: ha teljesen leállna, a gázerőművek részben képesek lennének pótolni a kieső energiatermelést. Magyarország ráadásul egy nagyobb rendszer része is, hiszen az Európai Unión belül össze van kapcsolva a szomszédos országok energetikai rendszereivel. Ez azt jelenti, hogy egy jelentős hazai kiesés esetén nagyobb mennyiségű áramot lehet importálni a szomszédoktól, ennek azonban természetesen ára van. Kiemelte, hogy az embereket is információbiztonságra kell oktatni: nem jó megoldás például, ha valaki ugyanazt a jelszót használja tíz éve vagy könnyen kitalálható személyes adatot választ jelszóként. „Maga az állam lehet reziliens, ha az állampolgárok nem azok?” – tette fel a kérdést a szakértő, hangsúlyozva, hogy az állami szintű rugalmasan ellenálló képességhez az egyéni tudatosság is hozzátartozik. Hozzátette, hogy mára sokkal egyszerűbb lett az életünk, ami csomó mindennek köszönhető, viszont sokkal inkább kiszolgáltatottá is váltunk ezeknek a nagy kritikus infrastruktúráknak. „A valódi biztonság így nem pusztán abban mérhető, hogy képesek vagyunk-e megakadályozni egy támadást, legalább ilyen fontos az is, hogy egy váratlan kiesés után milyen gyorsan tudunk alkalmazkodni, működni és visszatérni egy elfogadható szintű működéshez” – fogalmazott Kaiser Ferenc.
Nyitókép: vska / depositphotos.com
