Hogyan menthető meg a bolygó a gazdaság megfojtása nélkül?
A klímavédelem mára már nem kizárólag a jegesmedvék sorsáról, hanem az emberekéről szól. Miközben a tudomány azonnali megoldást és cselekvést, a közgazdaságtan pedig a szennyezést ellensúlyozó adóztatást követel, egy átlagos család retteg a rezsiszámlák emelkedésétől. Megoldható-e az évszázad problémája: úgy büntetni a környezetszennyezést, hogy közben ne fojtsuk meg a gazdaságot és ne hagyjuk magukra a legszegényebb sorsú társainkat?
A problémák megoldása mindig egy fájdalmas felismeréssel kezdődik: az eddigi kényelmes, olcsó energiára épülő életmódunk „számláját” eddig nem mi fizettük ki, hanem a természetre terheltük. A fosszilis tüzelőanyagok kivezetése ma már nem egy választható opció, ugyanakkor amikor a kormányok megpróbálják beárazni a környezetszennyezést, a hatás azonnal és erősen jelentkezik a konyhaasztalok mellett. Ez a feszültség szülte meg a modern kor egyik megválaszolatlan kérdését: lehetséges-e úgy büntetni a környezetszennyezést, hogy közben ne a legszegényebbek járjanak pórul? Hiszen hiába nemes a cél, ha egy környezetvédelmi intézkedés miatt egy vidéki családnak választania kell a fűtés és az élelmiszer között, a zöld fordulat hamar társadalmi ellenállásba és politikai bukásba torkollik.
Arthur Pigou és az externáliák
Honnan eredeztethető a probléma?
Ahhoz, hogy elfogadjuk és értsük, miért akarja az állam még a füstöt is megadóztatni, vissza kell mennünk egy évszázadot, illetve 1500 kilométer nyugatra, a XX. századi Cambridge-be. Arthur Pigou közgazdász ugyanis itt alkotta meg a modern környezetvédelmi politika alapkövét. Pigou egy végtelenül egyszerű, mégis elképesztő hibára mutatott rá a piac működésében. Képzeljünk el egy gyárat, amely olcsó áramot vagy acélt állít elő, de a folyamat során sűrű, fekete füstöt ereget a környékre. A gyár tulajdonosa kifizeti a munkásokat, a nyersanyagot és a gépeket, de sosem kap számlát azért a kárért, amit a füst okoz: a szomszédos házak bemocskolásáért, az emberek romló egészségéért vagy a savas eső miatt elpusztult erdőkért. Ezt hívja a közgazdaságtan negatív externáliának (külső hatásnak). A gyár „potyázik”: a termelés profitja az övé, de a kárt a társadalommal fizetteti meg. Erre megoldásként viszont Pigou javaslata nem a tiltás volt, hanem az igazságos árazás. Azt javasolta, hogy vessen ki az állam akkora adót a szennyezésre, amely pontosan megegyezik az általa okozott kárral. Ezt hívjuk ma Pigou-adónak.
Miért jobb ez, mint egy tiltó tábla?
Ahhoz, hogy ezek az adók működőképesek lehessenek a gyakorlatban is, szükség van arra, hogy a gyártókat és a lakosságot is motiválttá tegyék: ha a szennyezés hirtelen pénzbe kerül, a gyárigazgatónak már megéri drága szűrőberendezést venni vagy modernebb technológiára váltani, mert az olcsóbb lesz, mint az adót fizetni, a fogyasztó szempontjából pedig, ha a környezetszennyező módon készült termék ára megugrik, a vásárló magától kezdi el keresni a tisztább, olcsóbb alternatívát. Az ismeretterjesztő szemlélet lényege itt mutatkozik meg: a Pigou-adó nem rendőri intézkedés, hanem ösztönző a gazdasági szereplők számára. Nem azt mondja, hogy tilos szénnel fűteni, hanem azt, hogy: fűteni ér, de a környezeti kárnak ára van. Ez rugalmasságot ad a gazdaságnak, hiszen mindenki a saját tempójában és lehetőségei szerint válthat zöldebb megoldásra. A gond csak az, hogy a valóságban ez az adó nem tesz elég nagy különbséget egy luxusjacht és egy nyugdíjas fatüzelésű kályhája között. Itt lép be a képbe az állam mint szereplő, akinek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy az új árazási rendszer szociális katasztrófához vezessen.
Gazdasági növekedés kontra környezetvédelem
Mit tud kezdeni az állam a karbonszivárgással? Hogyan lehet mégis hasznos a lakosságnak a Pigou-adó?
A karbonszivárgás jelensége komoly stratégiai kihívás elé állítja a döntéshozókat: ha túl szigorúak a környezetvédelmi normák, a termelés egyszerűen elmenekül az országból és máshol szennyez tovább. Az államnak ezért egyfajta egyensúlyi stratégiáját kell követnie, a cél pedig egy olyan adómérték meghatározása, amely már elég fájdalmas ahhoz, hogy a vállalatokat a technológiai megújulásra sarkallja, de még nem lépi át azt a küszöböt, ami után a gyárbezárás vagy az áttelepülés gazdaságilag racionálisabb döntéssé válna. Ezt a kényes egyensúlyt az állam azzal tudja támogatni, ha a bot mellé sárgarépát is kínál: a környezetvédelmi adókból befolyt bevételeket nem egyszerűen feléli, hanem visszaforgatja a gazdaságba. Célzott kutatás-fejlesztési támogatásokkal segítheti a hazai cégeket abban, hogy az átállás ne kényszerű teher, hanem innováció legyen. Bár első látásra úgy tűnhet, hogy a környezetvédelmi adók csak drágítják az életet a zöld infláció révén, a kettős osztalék hipotézise rávilágít a rendszerben rejlő hosszú távú előnyökre. A lakosság számára a haszon két szinten jelentkezik. Egyrészt az elsődleges nyereség a tisztább és egészségesebb életkörnyezet, ami közvetve csökkenti az egészségügyi kiadásokat és javítja az életminőséget. Másrészt a Pigou-adók lehetőséget adnak az adórendszer igazságosabb átrendezésére. Ha az állam a szennyezésből származó bevételeket a lakossági munkabérek terheinek csökkentésére fordítja, akkor a társadalom valójában nem fizet több adót, csak az adó fókusza helyeződik át: nem a hasznos tevékenységet (a munkát), hanem a károst (a szennyezést) adóztatjuk meg.
A rezsiköltségek és a rezsicsökkentés csapdája
Miért a legszegényebbek fizetik a legtöbbet?
Az egyik legnagyobb probléma a Pigou-féle adóformával, hogy regresszív, vagyis minél szegényebb valaki, annál nagyobb érvágást jelent neki ez a fajta adóemelés, míg a tehetősebbek meg sem érzik. Példaként, ha egy minimálbéren élő család, valamint egy jómódú vállalkozó család ugyanazt az adót fizeti minden liternyi benzin után, akkor ameddig a jómódú család a jövedelmének 5%-át költi energiára, addig a szegényebb családnál ez az arány 30% is lehet. Ha az állam a klímavédelem miatt megemeli az energiaárat, akkor a szegényebbeknek döntenie kell, hogy mely alapvető igényükből adnak lejjebb: ez az energiaszegénység. Nem kell messzire menni a történelemben, hogy láthassuk, mi történik, ha nincs egyensúly. Franciaországban 2018-ban egy környezetvédelmi célú üzemanyagadó-emelés robbantotta ki a modern kor egyik legnagyobb tüntetéshullámát. A vidéki lakosság, amelynek nincs alternatívája az autózásra, úgy érezte, hogy a párizsi elit rájuk való tekintet nélkül akarja megmenteni a világot. A tanulság, hogy ha a zöld adó nem igazságos, akkor nem fenntartható, hanem politikai öngyilkosság.
Mit jelent a rezsicsökkentés csapdája?
Itt következik a Magyarországon is annyiszor hangoztatott dilemma. Az állam gyakran az árak mesterséges alacsonyan tartásával (rezsicsökkentéssel) védi a lakosságot. Bár ez szociálisan érthető, környezetvédelmi szempontból hatalmas csapda. Elsőként, ha az energia olcsó, nincs ösztönzés arra, hogy az emberek megfelelően szigeteljék a házakat vagy cseréljék az ablakokat. Másodikként, aki a luxuskiadásait is a rezsicsökkentésből fedezi, az ugyanúgy az olcsó energiát tudja használni, mint aki a hálószobáját fűti vele. Végül pedig, a piaci ár és a rezsiár közti különbséget az állam finanszírozza, az államnak pedig csak és kizárólag támogatásokból, illetve a legnagyobb részben az adókból van pénze, vagyis végső soron az állam az adófizetők pénzéből fizeti a különbözetet, ebből a szempontból nézve pedig a rezsicsökkentés kizárólag politikai szlogen: csak a számlákon mutat jól a végösszeg, a teljes árat az adófizetők finanszírozzák.
Mi lehet mégis kiút ebből a csapdából?
Az egyik legérdekesebb megoldás erre az adósemlegesség. Svájcban és Kanadában a beszedett környezetvédelmi adókat nem használják fel, hanem visszautalják az összeget a lakosságnak alanyi jogon, fejenként ugyanannyit. Mivel egy szegényebb család kevesebbet fogyaszt, mint egy hatalmas házat fenntartó, tehetősebb család, így ők a visszakapott összeggel összességében akár jobban is járhatnak, mint az adók bevezetése előtt. Ezzel a döntéssel az állam bünteti a szennyezést, de megvédi a legszegényebbek pénztárcáját. A másik megoldás a közvetett visszaforgatás, amikor az állam olyan korszerűsítési fejlesztésekhez nyújt támogatást a lakosságnak, mint a napelemek telepítése vagy a szigetelés, összességében otthonfejlesztésre. Ez is azt segíti elő, hogy az adófizetők a beforgatott tőkét célzott formában ugyan, de hasznosíthassák és kárpótolva legyenek ezáltal a befizetett adóért.
Összességében belátható, hogy a sokat emlegetett zöld fordulat tehát nem egy technológiai gombnyomással kezdődik, hanem egy új társadalmi szerződéssel. Be kell látni, hogy a környezetvédelem csak akkor lehet sikeres, ha nem egyszerű projekt marad, hanem mindenki számára járható utat kínál. A Pigou-adók és a célzott visszatérítési rendszerek megmutatják: lehetséges a szennyezőt fizetni hagyni anélkül, hogy a kiszolgáltatottakat az út szélén hagynánk. A választás már nem csak arról szól, hogy megvédjük-e a bolygót vagy a pénztárcánkat, hanem arról, hogy képesek vagyunk-e egy olyan rendszert építeni, ahol a fenntarthatóság és az igazságosság együtt jár. Ha az állam az adókat és a támogatásokat egyensúlyban tartja, a klímavédelem nem teher, hanem a modern gazdaság motorja lesz. Végső soron a cél közös: egy olyan világ, ahol a rezsiszámla nem szorongást, a jövő pedig nem félelmet ébreszt bennünk, ezt pedig az előttünk álló évtized vezetéseinek kell megoldania.
Nyitókép forrása: realinemedia / depositphotos.com
