A háborúzó felek partnerei egyelőre bírják a támogatást, így senki nem akar „kiugrani”
A mai napon az ukrajnai háború belépett az ötödik évébe. Úgy tűnik, hogy kevés esély van a háború leállítására, legyen az fegyverszünet vagy békekötés. Bár az amerikai elnök személyes és belpolitikai szempontokból is fontosnak tartja a békekötést, eddig nem járt szerencsével; a legutóbbi genfi tárgyalások sem hoztak lényeges előrelépést e területen. Úgy tűnik, hogy sem Oroszországnak, sem Ukrajnának, sem az EU-nak egyelőre nem opció a leállás, miközben az USA lényegesen csökkentette az Ukrajnának nyújtott támogatásokat.
Játékelméletek a háborúról
Az európai kontinensen zajló háború a játékelméletekben elhúzódó vagy kimerülési háború (war of attrition) iskolapéldája. A modell lényege, hogy a felek egy nyereményért versengenek, miközben az idő múlásával mindkét fél költségeket halmoz fel. A felek addig folytatják a küzdelmet, amíg az egyik fél fel nem adja (kiszáll), így a másik fél megnyeri a nyereményt, de a harcban mindketten veszteségeket szenvednek el. A modell értelmében nincs egyetlen „legjobb” várakozási idő: a versenyt az nyeri, aki tovább marad. Mivel a felek nem tudják, hogy az ellenfél melyik T időpontban adja fel, ezért T+1-ig várnak. És mert mindkét játékos így gondolkodik, gyakran tovább maradnak bent, mint amennyit a nyeremény valójában ér. Így gyakran az úgynevezett pürroszi győzelem következik be: a győztes gyakran annyi költséget fizet, hogy végül a nettó nyeresége negatív. Tulajdonképpen csak abban az értelemben „nyer”, hogy kevesebbet veszített, mint a másik fél.
A jelen esetben Ukrajna területe, illetve annak bizonyos részei a „nyeremény”, amelyért a felek harcolnak; a fő felek a fegyveres konfliktus folytatói, Ukrajna és Oroszország, illetve közvetlenül azok partnerei. A modell értelmében a felek arra várnak, hogy a másik adja fel, vagyis szálljon ki, addig viszont mindkét fél lényeges forrásokat kell áldozzon: emberéletet, katonai erőt, pénzt, időt. Mi több, az a fél, amely területén zajlik a háború, városokat, termőföldeket, kritikus infrastruktúrát fel is kell, hogy áldozzon.
Az elmélet szerint a partnereknek kiemelkedő szerepe van abban, hogy meddig bírják a felek a „versenyt”, és ezzel együtt abban, hogy egy katonai konfliktus mennyi ideig tart. Ehhez viszont egy másik játékelméleti dilemma kapcsolódik, mégpedig a szövetségi dilemma. A nemzetközi kapcsolatokban és a játékelméletben használt fogalom a szövetségben lévő államok által tapasztalt stratégiai feszültséget írja le. Ezek szerint a modell két fő félelem, az elhagyás és a csapdába esés közötti kompromisszumra összpontosít. Az elhagyás az a félelem, hogy egy biztonsági partner nem teljesíti kötelezettségeit vagy nem nyújt elegendő támogatást egy válság idején. Az ukrajnai háborúban ez Ukrajna elsődleges aggodalma – hogy a Nyugat csökkentheti a katonai segélyt vagy olyan békemegállapodást kényszeríthet ki, amely területet enged át. Ezzel szemben a csapdába esés a szövetségesek azon aggodalmát írja le, hogy a partner felelőtlen vagy eszkalálódó viselkedése miatt egy olyan konfliktusba sodorják, amely nem szolgálja az egyik fél alapvető érdekeit. Ebben az esetben a NATO és az USA számára ez az a félelem, hogy bizonyos „vörös vonalas” fegyverek (például nagy hatótávolságú rakéták) biztosítása vagy a NATO-tagság felajánlása közvetlen nukleáris szintű háborút válthat ki Oroszországgal.
A partnerek szerepe
Ukrajna partnerei elsősorban a NATO, illetve az EU. A szakértők között nincsen egyetértés abban, hogy az ukrajnai konfliktus tulajdonképpen amerikai–orosz háború, amelyben Ukrajna a NATO, pontosabban az USA proxi szerepét tölti be vagy sem, ám jelen esetben ez kevésbé lényeges. Az viszont fontos szempont, hogy a Biden-adminisztráció ideje alatt az ukrán fél csaknem feltétel nélkül számíthatott az USA-ból érkező lényeges támogatásokra, míg a Trump-adminisztráció lényegesen csökkentette az ukrán fél támogatását. Így egyes források szerint az USA 2025 februárjától felfüggesztette az összes közvetlen katonai segélyt és fegyverszállítmányt Ukrajnának, azzal indokolva lépését, hogy mindkét felet a békemegállapodás felé kívánják nyomás alá helyezni, így ebben az esetben inkább semleges aktorként érdemes kezelni. Ezzel párhuzamosan a NATO keretein belül létrehoztak egy közvetett támogatási mechanizmust, az úgynevezett „Priorizált Ukrajna Szükségleteinek Listát” (PURL), amely lehetővé teszi Ukrajna számára, hogy amerikai fegyvereket kapjon a meglévő készletekből – de azt más NATO-szövetségesek finanszírozzák, nem pedig az amerikai adófizetők. Ugyanakkor az új 2026-os költségvetésben elfogadtak egy viszonylag kis, évi 400 millió dolláros (összesen 800 millió dollár két év alatt) összeget az Ukrajna Biztonsági Segítségnyújtási Kezdeményezés (USAI) számára. Az előző években biztosított nagyjából 14 milliárd dollárhoz képest ez jelentős csökkenés. Vagyis, az új amerikai adminisztráció egyértelműen az eszkalációtól tart, valamint saját költségeit igyekszik csökkenteni – így döntéseivel vélhetően megerősítette Ukrajna elhagyástól való félelemét.
Az amerikai szövetségessel ellenétesnek tűnik az EU és tagállamainak szerepe. Ahogy többször is hangoztatták, a megbízható partner szerepét kívánják betölteni és addig támogatják partnerüket, „ameddig csak szükséges”. Ezzel egyértelműen a megbízható szövetséges szerepét vállalta fel, folyamatosan biztosítva Ukrajnát támogatásáról. Ezzel egyrészt megerősíti partnerét, ugyanakkor az ellenfélnek is üzen. A Kiel Institute legutóbbi adatai szerint az EU intézményei eddig 190 milliárd eurót meghaladó összeggel támogatták Ukrajnát (anyagi, illetve humanitárius segélyek és támogatások, illetve hitelek formájában), ezen túlmenően az egyes uniós tagállamok bilaterális alapon 131 milliárd értékű anyagi, humanitárius és katonai támogatást, illetve hitelt nyújtottak. A kötelezettségvállalások területén az uniós intézmények 84 milliárddal, míg a tagállamok 87,88 milliárd eurót vállalnak. Ebben azonban nincsenek beleszámolva az EU által vállalt és jelenleg épp vitatott 90 milliárdos hitel, valamint a Németország által 3-ról 11,5-re emelt katonai segélynyújtási kötelezettségvállalása vagy a Hollandia által vállalt 700 millióval megemelt támogatás. Hasonlóan, nem szerepel a Svédország által vállalt körülbelül 3,67 milliárd eurós 2027-re ígért katonai támogatás, vagy a 2026-ban és 2027-ben évi körülbelül 806 millió euró, míg 2028-ban körülbelül 962 millió euró, amit humanitárius és pénzügyi segélyként biztosítanak. Összegezve, az EU és annak egyes tagállamai megközelítőleg 492 milliárd eurót mozgósítottak az elmúlt évek alatt, illetve mozgósítanának Ukrajna számára a következő párévben. Figyelembe véve, hogy a háború előtt Ukrajna GDP-je megközelítőleg 170 milliárd euró volt, ez nem elhanyagolható összeg; összehasonlításképpen, az összeg kb. 239 százaléka Magyarország 2024-es GDP-jének.
Vagyis az EU elköteleződése egyrészt az elhagyástól való félelmet igyekszik enyhíteni, miközben azt igyekszik sugallani az ellenfélnek, hogy fontolja meg, mennyi erőforrást hajlandó áldozni a jelenlegi konfliktusra, hiszen az EU segítségével Ukrajna hajlandó a T+1 ideig kitartani, így Oroszország jobban jár, ha kiszáll.
Csakhogy a konfliktusban szerepe van Oroszország partnereinek is, leginkább Kínának. Egyes források szerint Kína külügyminisztere kijelentette, hogy nem áll országa érdekében, hogy Oroszország elveszítse a háborút. Bár hivatalos adatok nem állnak rendelkezésünkre a Kínából Oroszország felé nyújtott támogatásokról, a két partner közötti kapcsolat számos területen mélyült el az utóbbi években. Feltételezhető, hogy Kína saját nemzeti érdekei miatt legalább annyival támogatja Oroszországot, hogy az a fél is úgy érezze, egyelőre nem kell kiszállnia.
Mi lesz a megoldás?
Hivatalosan nem megerősített források szerint Kijev arra készül, hogy a következő három évben folytatja a háborút. Az EU, illetve egyes tagállamainak anyagi tervei egyértelműen a partner további támogatását helyezik előtérbe. Oroszország sem különösebben törekedik arra, hogy mindenáron békét kössön, így vélhetően úgy érzi, hogy tudja folytatni a harcot.
A játékelmélet szerint az a fél fogja hamarabb abbahagyni a harcot, amelyik úgy véli, hogy a ráfordított költségek nem fedik a nyereséget. Ukrajna szemében a nyereség az „államiság és a megmaradás”, míg Oroszország saját biztonságát véli fenyegetve látni a NATO keleti terjeszkedése miatt, vagyis számára a biztonsága a tét. Ezek szerint valamivel elszántabb és kitartóbb lehet Ukrajna.
Csakhogy a döntő elem a felhalmozódott költségek és az idő lesz. A költségek becslésére a Kiel Institute számításai tudnak némi támaszt adni. Az intézet 150 háború költségeit vizsgálta meg 1870 és 2022 között, és arra a következtetésre jutott, hogy a közvetlen háborús hadszíntereken a reál GDP átlagosan 30 százalékkal esik vissza öt évvel a háború kezdete után, miközben az infláció akár 15 százalékponttal is emelkedik. További háborús költségeket adnak a szomszédos és a távolabbi országoknak – ahol a költségek a távolság növekedésével csökkennek. Mivel a háború Ukrajna területén zajlik, egyértelműen nagyobbak a költségei, mint Oroszországnak. A nagyobb gazdaság és a nagyobb katonai erő miatt Oroszország joggal gondolhatja, hogy tovább fogja bírni a konfliktust, ám Ukrajna már a külföldi zsoldos katonai erőben bízik. Itt jönnek be a számításokba a partnerek, akik többé vagy kevésbé átlátható módon támogatják a háborúzó feleket: egyrészről a NATO, valamint az EU és tagállamai, másrészről Oroszország szövetségesei, élükön Kínával.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy a katonai konfliktus lezárását nem kifejezetten a két háborúzó fél elszántsága és erőforrásai fogják eldönteni, hanem inkább a partnereké. Az EU és tagállamai látványosan támogatják partnerüket, és úgy tűnik, nagyon komoly áldozatokat is hajlandóak vállalni. Csakhogy a másik oldalon Kína áll, amely szintén nem hagyhatja, hogy az ő partnere veszítsen. Vagyis úgy tűnik, hogy leginkább az EU és tagállamai állnak szemben Kínával és Oroszország néhány csendesebb partnerével, és ezen felek elszántsága és gazdasági kapacitása fogják a döntő szerepet játszani a konfliktus rendezésében. Itt két tényezőt érdemes figyelembe venni: egyrészt Kína nem egészen felel meg a piacgazdaság szabályainak, így könnyebben tud számára kulcsfontosságú területekre jelentős forrásokat fordítani. Másrészt az EU tagállamainak gazdasága több éve stagnál, miközben régi piacait folyamatosan elveszíteni látszik és helyüket elsősorban Kína veszi át. Egy másik lényeges szempont, hogy a hadiiparban fontos ritkaföldfémek (pl. neodímium, prazeodímium) bányászata és feldolgozása is csaknem kínai monopólium alatt van, de az ázsiai ország uralja a páncélszerkezetekhez és páncéltörő lövedékekhez szükséges volfram vagy vanádium és molibdén feldolgozását és exportját is, valamint az EU ipari stratégiájának alapkövét adó európai zöld megállapodásban foglaltakhoz szükséges lítium, kobalt, grfit és nikkel is döntően Kínai exportból származik. Mindezek arra utalnak, hogy az amerikai erőfeszítések ellenére az ukrajnai konfliktus kis valószínűséggel fog 2026-ban lezárulni.
Az EU és tagállamai egyértelműen a megbízható partner szerepében vannak, a csapdába eséstől való félelemnél erősebb a partner megnyugtatása. Miközben a partner melletti kitartás és lojalitás mutatása lényeges, több dolgot érdemes mérlegelni. Először annak lehetőségét, hogy a másik oldalon talán egy vagy több erős partner támogathatja Oroszországot, amelyek hasonlóan elszántak és erősek lehetnek, mint Ukrajna partnerei, így nemcsak Oroszországot kell legyőzni. Másrészt, a NATO-nak és az EU-nak egyensúlyoznia kell a támogatás szintjét, hogy Ukrajna életképes maradjon anélkül, hogy átlépné a közvetlen konfrontáció küszöbét, amely magával ránthatná a szövetségeseit. Harmadszor, a támogatások és a biztonsági garanciák olyan „erkölcsi kockázatot” teremthetnek, ahol a védett állam a kívántnál harciasabban cselekedhet, feltételezve, hogy szövetségesei mindig támogatni fogják. Végezetül, a közvetlen katonai konfliktusba való keveredés elkerülésén túlmenően azt is érdemes megfontolni, hogy az európai befektetett anyagi erőforrások valóban megérik-e a konfliktus végtelen ideig tartó folytatását. Nem lehetséges-e, hogy egy pürroszi győzelemmel zárul a konfliktus, amely során az EU és tagállamai tulajdonképpen leszegényedve kerülnek ki a „versenyből”? Esetleg még az is elképzelhető, hogy az EU és tagállamai többet veszítenek, mint Kína és Oroszország más partnerei?
Nyitókép forrása: alexlmx / depositphotos.com
