Historiográfiai közhelyszámba megy, hogy a „rövid huszadik század” folyamán – néhány évet, illetve évtizedet leszámítva – mennyivel inkább volt negatív, mintsem akár jóindulatúan semleges a nemzetközi sajtó és tágan értett politikai közvélemény magyarság- és Magyarország-képe.
A XIX. század második felében (az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az évtizedekig működőképesnek bizonyuló osztrák–magyar kiegyezés következtében) még jellemzően pozitív, de legalábbis nem ellenséges magyar(országi) országimázs 1900-as évek eleji drasztikus és tartósan negatívvá fordulásának okait alaposan feltárta a hazai történetírás, ahogy a külpolitikai presztízs elvesztése és az első világégést követő, kifejezetten büntető jellegűnek bizonyuló nagyhatalmi döntések közötti összefüggések is számos elemzés tárgyát képezték. Habár a magyar(országi) országimázs alakulástörténete korábbi korszakok vonatkozásában is évtizedek óta jellemzően népszerű kutatási témánk bizonyul, érdemes volna a kérdéskör történetét hosszú időtartamban is áttekinteni, ami által nemcsak kitapinthatóvá, de egyben analitikusan különválaszhatóvá is válnának annak erősen valószínűsíthető „strukturális” és „konjunkturális” jellemzői. Másképp fogalmazva, hogy mindazon szinte állandóan visszatérő toposzok, amelyek például a magyar nyelv és származástörténet keletiségéből fakadó egzotikumként értelmeződnek pró és kontra, vagy amelyek az ország földrajzi elhelyezkedésével szorosan összefüggő geopolitikai következményekként már-már konstans módon tételeződnek, jól elkülöníthetővé váljanak akár az aktuálpolitikai kívánalmak és érdekek, akár a személyes meggyőződések és a rokon- vagy ellenszenvek legkülönfélébben változó alakzataitól.
Az alábbiakban egy szinte ismeretlen, ám a fent vázolt kérdésfeltevés szempontjából annál fontosabbnak érzett életműre szeretném röviden ráirányítani a figyelmet, mint amely a magyarságra vonatkozó ismeretek külföldi reprezentálásának úgy nyújtja kifejezetten pozitív példáját, hogy az a legkevésbé sem épített propagandisztikus tényredukciókra vagy akár mítoszteremtő és -továbbadó népszerűsítésre. Nevezetesen arra a brit születésű, ám élete delén magyar állampolgárrá lett Arthur J. Pattersonra (1835–1899), akinek az emléke lényegében már viszonylag korai halálát követően hamarosan feledésbe merült. Ebben vélhetően nem csak az játszott szerepet, hogy viszonylag keveset publikált, de alighanem az is, hogy hagyatéka a második világháború során teljesen megsemmisült. Magyarországi levelezőpartnerei hagyatékában azonban szerencsére többtucatnyi levél fennmaradt tőle, amelyek bepillantást engednek a gondolkodásmódjába, valamint abba a posztmodern és posttruth által sűrűn áthatott korunkban már egyre ritkább erénynek mutatkozó attitűdjébe, amely a tudományosan igazolható tények iránti feltétlen tiszteletében nyilvánult meg.
A londoni születésű, majd a walesi Radnorban felnövő Patterson a cambridge-i egyetemi tanulmányait és az indiai kasztrendszerről írt díjnyertes disszertációja megjelenését követően, 1862 tavaszán érkezett először Magyarországra, hogy három szakaszban aztán egészen 1867-ig, Ferenc József királlyá koronázásáig több esztendőt töltsön el hazánkban. Az Angliába történő visszatérését követően aztán a kortárs magyar prózairodalom remekeinek (Jókai Mór Az új földesúr és Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regénye, illetve kisregénye) angolra fordításán túl megírta a – Vámbéry Ármin szavaival – külföldi tollából született legkiválóbb Magyarország-történet (The Magyars: Their Country and Institutions, I–II., London, Smith, Elder & Co., 1869). Majd a brit sajtóban recenziók sorával és számos egyéb, naprakész információval bővelkedő közleményével tájékoztatta folyamatosan a magyar szellemi élet legfrissebb eredményei iránt érdeklődőket, míg végül szűk húsz esztendő múltán immár véglegesen Magyarországra költözött. Első helyen végzett ugyanis a Trefort Ágoston kultuszminiszter kezdeményezésére a budapesti egyetemen felállítandó angol nyelv és irodalom tanszék professzori állására kiírt pályázaton, miáltal magyar állampolgárságot és 1886 márciusában nyilvános rendkívüli egyetemi tanári kinevezést nyert, és vált a hazai egyetemi angoloktatás alapító atyjaként – legalábbis egy rövid időre – közismertté.
Patterson hungarológiai vonatkozású életműve véleményem szerint két szempontból is példaértékűnek tartható. Egyrészt azon – kevés számú – külföldi tudós közé tartozott, aki az alapos személyes helyszíni tapasztalatai megszerzésének előfeltételévé tette a tanulmányozandó kulturális közeg megismerésének kulcsaként értett lokális médium, nevezetesen beszélőpartnerei anyanyelvének az elsajátítását. Másrészt a korabeli tudósítások szerint legendásan tény- és adatközpontú személyiség volt, aki egyetlen olyan tényállítást sem vetett papírra, amely forrásának ne járt volna személyesen utána (ahogy az egyik korabeli hazai méltatója találóan megjegyezte: „ez idegen jobban ismeri Magyarország földét s népét, mint sok más nem idegen”.)
Az alábbiakban Patterson egy Hunfalvy Pálhoz (1810–1891) írott, rövid magyar nyelvű levelét teszem közzé, amelyből nemcsak írója nyelvtudásának a szintje (beleértve a típushibáit), de érdeklődési köre és filológusi alapossága is jól érzékelhető. A levélben tárgyalt témák önálló tanulmányt érdemelnének, ezért közülük csak az alábbiakat emelem ki.
Patterson és Hunfalvy az 1870-es évek eleje és az 1880-as évek közepe között álltak egymással változó intenzitású levelezésben. Patterson az alábbi misszilisében nem az összehasonlító nyelvész Hunfalvy véleményére volt kíváncsi, hanem a – Kárpát-medence etnosztörténete szempontjából kulcsműnek számító – Magyarország ethnografiája (1876) szerzőjét faggatja, aki ráadásul ebben az időben kezd mindinkább elmélyülni a román etnogenezis kutatásában is – ahogy arra a dákoromán elméletet a modern tudományosság eszközeivel cáfoló Robert Roesler paradigmaalkotó művének (Romänische Studien. Untersuchungen zur älteren Geschichte Romäniens, 1871) megemlítésével szintén utal a levél. A másik, hungarológiai szempontból kiemelendő momentum, hogy levelében Patterson említést tesz arról, hogy a Hunfalvy által szerkesztett, tudománydiplomáciai indíttatású és kifejezetten nemzetközi piacra szánt Literarische Berichte aus Ungarn című (1877–1880) évnegyedes folyóirat első két évfolyamát abban a komoly presztízsre és széles körű nemzetközi elismertségre szert tevő The Academy című tudományos és irodalmi kritikai folyóiratban recenzeálta, amelyet a lap szerkesztő-tulajdonosa 1869-ben alapított, és aki történetesen Patterson személyes barátja volt. A korabeli oxfordi tudósítások szerint a Taylor Institution kurátorai döntése értelmében 1879 októberére tűzték ki Patterson Ilchester-előadását „The Early Relations between the Slavs and the Hungarian Kingdom” címmel, amelynek a szövege (eddigi kutatásaim szerint) sajnos nem maradt fenn (nyomtatásban legalábbis), így csak sejteni lehet, hogy annak tartalma javarészt Hunfalvy narratíváját közvetíthette. Kettejüknek az utókorra fennmaradt levelezéséből világossá válik, hogy Patterson úgy vált intellektuális tisztelőjévé a már idősödő magyar nyelvész-történésznek, hogy annak tudományos megállításait, mintegy fogást keresve rajtuk, mindazonáltal folyamatosan tesztelte a kritikai észrevételeivel. Valószínűleg ebben „rokonlélekként” tekinthettek egymásra, Hunfalvy Pál tudományos életműve ugyanis paradigmatikus példája annak a kritikai alapozású, mégis kikezdhetetlen hazaszeretetnek, amelyben a tudományosan megalapozott tények iránti tisztelet nemcsak elválaszthatatlan része, hanem kifejezetten előfeltétele a nemzeti múlt bel- és külföldön egyaránt hiteles megismertetésének.
*
156 St Paul’s Road
London. N.
március 8ikán. ‘879.
Tisztelt Uram!
Igazán nagy szerencse Rám nézve Önnek levele eljövete. Mikor Önhöz expédiáltam az »Academy« számát, volt szándékom levelet is írni; de legjobb időmben szörnyen rosz levelező voltam s több honap óta oly ideges vagyok hogy az élet nekem lett teherré. Levélíráshoz is kezdettem, de oly sok volt írnivalóm hogy szinte megakadtam az írásban. A dolog miről kérdez az Ön levele tulajdonképen így all.
Régi időben olvastam már Roesler »Romanische Studien«-jeit – akkor Önhöz is levelet írtam róla – s minap nagy érdekkel belemerültem Jung »Römer und Romanen«-jében, Ön czikkeiben az oláhokról a Berichtékben s a »Magyarország Ethnographiájá«-ban, mikor jó barátaim egyike avval meglepett hogy az oxfordi »Taylor Institution« kurátorjai az ő ajánlata folytán akartak megkinálni az »Ilchester Lecturer«-séggel. Tetszik tudni hogy a »Taylor Institution« arra van alapítva hogy mozdulja elő az ugy nevezett ujabbkori nyelveknek ismereteit. Azután egy bizonyos Lord Ilchester hozzá adott egy kis fundátiót hogy mozdulják elő a szlávok ismeretét is. Most láthat Ön hogy a szlávság a dolog essentiájához tartozik.
Minthogy in slavicis ismeretségeim igen felületesek, először akartam a kinálást el nem fogadni, barátaim azomban ostromoltak az érvvel hogy a vakok között legalább félszemű vagyok. Akkor kerestem alkalmas tárgyat s az eszembe jött a mit Ön írt a »Magyarország Ethnographiájá«-ban, tudni illik, hogy a magyar királyság, illetőleg a magyar állam, szinte római-szlovén földbe gyökeredzett.
Minthogy mindazon historia csak az utolsó hetekben történt, nem csak hogy az Értekezésem még nincs nyomtatva, hanem írva sincs. Mikor ki lesz adva, szerencsém lesz Önhöz példát elküldeni. Reménylem kapni azonközben mind magyar mind szláv barátaimtól figyelmeztetéseket.
Sokféle kérdésem van mind ezen tárgyról mind az »Ethnographiá«-ra nézve. Hogy lehet bizonyitani hogy a Duna balpartján az Árpádkori szlávok szlovének voltak épen mint a jobb partján? [Nekem még nem sikerült itten Londonban találni Dudik »Mährens allgemeine Geschichte«-jére, mely könyv, ugy latszik, ezen kérdésről a legalkalmasb.] Hitelesek-e a byzantinus irók, a hol beszélnek régi történetekről, mint p. o. Porphyrogenitus a horvátok beköltöztetéséről? mint p. o. Leo Grammaticus (lapok 171, 172) a ki 1000 körül ír a 836-ban történtekről? Azt sem értem egészen jól mint jelentnek az »Ethnographiá«-ban a typographicus külömbségek? Áll-e az, a mit Thomsen Vilmos állít, hogy csak turkoktól vehetik az »orosz« szót a magyarok?
De most elég hozzá. Ha mindazt elmondom, amit mondani valóm, az »Ethnographiá«-ról stbről, soha elutazik ez a levél. De másról mégis egy szó. Az »Academy«-ben csak a hét első Berichte számjáról beszéltem, mert csak a hét elsőt kaptam s pedig két példányban! Verbum sapienti.
Nagyon sajnálom hogy nem volt időm tavaly Önt meglátogatni. Reménylem hogy jóbb szerencsém lesz idén. Azonközben maradok, tisztelt Uram,
öszinte tisztelője
Arthur J. Patterson
Patterson Hunfalvy Pálhoz írott leveleiről bővebben ezen a linken tájékozódhat.
Nyitókép forrása: Molnár Tamás Kutatóintézet
