Az utóbbi időszak eszmetörténeti kutatásában önmaga jogán kevés figyelem hárult Kelet-Közép-Európa kulturális régiójára. Ennek köszönhetően pedig vagy szintjén, vagy elszórt vizsgálatok formájában foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a modern természetjog milyen szerepet játszott a régió fejlődésben.
Az itt tárgyalt tanulmánykötet elsődleges célja azoknak a kontextusoknak a feltárása, amelyek a XVI. és XVIII. századi időszakban elősegítették vagy gátolták a természetjogi tanok beáramlását és kulturális adaptációját. A kijelölt periodizáción belül a kötet inkább a XVII. századi fejleményekre helyezi a hangsúlyt. Módszertani szempontból mind a tizenegy esettanulmányra igaz ugyanakkor, hogy a komparatív vizsgálati szempontokat előtérbe helyezve mutat rá a természetjogi tanok változatos megnyilvánulásai formáira: legyen szó kultúrtranszferekről, intézményekről, tananyagokról, filológiai összefüggésekről, politikai diskurzusokról vagy nyelvekről. Ez a sokoldalú módszertani program jól illeszkedik a kötet fő célkitűzéséhez: a természetjog regionális jelenletét és fejlődését a lokális fejlemények és a páneurópai intellektuális áramlatok összefüggésében bemutatni. Ahogy arra a bevezető fejezet is rávilágít, a nyugat-kelet orientáció felől a természetjognak inkább a pragmatikus, célorientált és instrumentális fogalma, mintsem a nyugati fejlődésre jellemző koherens morálelméleti alkalmazása válik meghatározóvá. Ezt a kötet esszéi által kiemelt három főbb jellegzetesség is megerősíteni látszik: úgymint a 1) jogpolitikai viták, a 2) konfesszionális, alkotmányos és oktatási, valamint az 3) intézményi kontextusok felülreprezentált szerepe. A természetjognak ez a három főbb megjelenési területe azonban nemcsak az adaptáció rugalmasságára és fluiditására hívja fel a figyelmet, hanem a katolikus dél és kelet, valamint a protestáns észak közötti interkulturális kommunikáció korlátaira is. A természetjog autonóm művelésével szemben a kötet a regionális befogadásban kitüntetett szerepet játszó ágenciák – leggyakrabban egyetemi professzorok, fordítók és intézmények – befolyását és domináns hatását hangsúlyozza.
Habár a kötet tanulmányai geopolitikai szempontból négy kora újkori államalakulattal foglalkoznak (Lengyel–Litván Nemzetközösség, osztrák örökös tartományok, Magyar Királyság és Erdélyi Fejedelemség, Orosz Birodalom), érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetnek a lengyel–litván, illetve a magyarországi és erdélyi folyamatokra.
A kötetet Gángó Gábor és Knud Haakonssen átfogó bevezetője vezeti fel, amelyet az első tematikus blokkot jelentő Lengyel–Litván Nagyfejedelemséggel foglalkozó négy tanulmány követ. A hangsúly itt elsősorban azon van, hogy a késő középkori politikai struktúrából (Krévai Únió, 1386) fakadó vallási tolerancia, a nemzetközösség első válságának időszakában (XVII. század) miként készíti elő a terepet Suarez és Grotius humanista recepciójának, majd ez a humanista értelmezés a későbbiekben miként szolgál táptalajul a protestáns természetjoggal szembeni katolikus ellenállásnak. Ebben az összefüggésben Steffen Huber (1. fejezet) meggyőzően mutat rá arra, hogy a lengyel–litván gondolkodást meghatározó kommunitárius-republikánus vízió – elsősorban a jezsuita atyák kommentárjai (Olizarowski, Modzelewski, Puciłowski) révén – képes megőrizni a természetjog „premodern” humanista értelmezését (Modrzewski, Roisius), ezzel pedig gátolni Hobbes, Pufendorf és Thomasius szisztematikus átvételét. Karin Friedrich írása (2. fejezet) a vallási tolerancia 1573 és 1650 közötti változásaira összpontosít. Ezen túl pedig további adalékkal szolgál a grotiusi szociabilitás fogalom köztársasági államszervezetbe való beépülésével kapcsolatban. Anna Grześkowiak-Krwawicz (3. fejezet) a politikai nyelvek felől közelíti meg a természetjog 1770-es években való átvételének folyamatát. Amellett érvel, hogy a természetjoggal kapcsolatos érdektelenség a lengyel nemesség részéről elsősorban terminológiai (a jogtudomány alulreprezentált szerepe a politikai vitákban) és politikai (a köztársasági államvízió) okokra vezethető vissza. Ezen értelmezési kerettel szemben Gábor Gángó tanulmánya (4. fejezet) érdekes kontrasztként is értelmezhető, amely Ernst König (és tanítványai) eseti elemzésén keresztül mutat rá a természetjog folytonosságára a királyi Poroszország akadémiai gimnáziumaiban (Gdańsk, Toruń és Elbląg).
A soron következő szakasz tanulmányai az osztrák örökös tartományokra koncentrálnak, és a kompozit állam (Gesammtmonarchie) korlátozó szerepe felől közelítik meg a természetjog egyetemi közjog-oktatásba történő bevezetését. Utóbbival kapcsolatban Martin Schennach tanulmánya (5. fejezet) a német–osztrák és a magyar közjogi hagyományok közötti párhuzamból kiindulva mutatja be a természetjog közvetlen alkalmazásával kapcsolatos politikai kockázatokat, valamint a helyi államjogi (Staatsrecht) keretek sokszínűségét. Ahogy arra rámutat, a közjog forrásaként értett természetjog mellőzése – mind ausztriai, mind magyar részről – nemcsak, hogy nem oldja fel a két ország szembenállását, hanem egyenesen a rivális közjogi hagyományok polarizálódását vetíti maga elé. Ehhez kapcsolódva Ivo Cerman tanulmánya (6. fejezet) a katolikus Prágai Egyetem perspektívájából elemzi az oktatás centralizációjának hatását a természetjog oktatására. Cerman amellett érvel, hogy az 1770-es évek központi szabályozása végérvényesen eltörölte a természetjog azon régebbi hagyományát, amely – mélyen beágyazódva a dél-németországi katolikus intézményi hálózatokba –, az 1748 és 1775 közötti időszakban megalapozta a természetjog félautonóm művelését a prágai Károly-Ferdinánd Egyetemen.
Az eddigiekkel szemben a harmadik tematikus egységhez tartozó – elsősorban a protestáns (református és unitárius) viszonyokat bemutató – tanulmányok töredezett képet nyújtanak csak a korabeli magyarországi és erdélyi kontextusról. Míg Balázs Péter és Gángó Gábor közös tanulmánya (8. fejezet) kiváló áttekintést nyújt a természetjog tanításának sokszínű gyakorlatáról a XVIII. századi magyarországi és erdélyi protestáns kollégiumokban (Sárospatak, Debrecen, Kolozsvár), addig Lovas Borbála (7. fejezet) és Simon József (9., 10. fejezet) esettanulmányaiban a természetjog inkább kiegészítő elemként szerepel. Utóbbi szempontból érdekes Lovasnak az unitárius prédikátor és püspök, Enyedi György prédikációit elemző tanulmánya, amely a XVI. század végi természeti teológia és a Grotius előtti természetjog közötti párhuzamot, illetve tematikai átfedést hangsúlyozza. Vele szemben Simon tanulmányainak mindkét főhőse (Apáti Miklós, Bethlen Miklós) jól illusztrálja a XVII. század végén kialakuló természetjogi tanok átvételével (például Pufendorféval) kapcsolatos nehézségeket. Míg Apáti estében a karteziánus metafizika jelenti a szisztematikus adaptáció korlátját, addig Bethlennél mindez a szerző politikai pszichológiai munkájával és önéletírásával állt összefüggésben. A természetjog oroszországi kontextusával a kötet utolsó tanulmánya foglalkozik. Ivo Cerman esszéje (11. fejezet) az excentrikus diplomata, jog- és politikatudós, Strube de Piemont ellentmondásokkal teli intellektuális portréját elemzi. Amellett érvel, hogy miközben Strube a korabeli göttingeni elvárásokhoz igazodva dolgozta ki a „szenvedélyes természetjog”-ról szóló elméletét, ezzel pedig kivívta helyét a kortárs emlékezetben, a gyakorlatban – az orosz államérdekekkel igazodva – természetjogi felfogása egyúttal az oroszországi rabszolgaság és despotikus monarchia intézményrendszerét védte.
A kötet legnagyobb erőssége a problémaközpontú és empirikus megközelítésben rejlik. A regionális áramlatok sokszínűségét hangsúlyozó tanulmányok egyúttal régi adósságot törlesztenek. Koncepciójából fakadóan a kötet egy alulkutatott területtel foglalkozik, habár önmagában nem képes pótolni az elmaradt kutatási eredményeket, mégsem spórolja meg, hogy átfogó módon értékelje a természetjog szerepét a kora újkori kelet-közép-európai régió szellemi kontextusában. Ennek során a kötet szakít a természetjog genetikus megközelítésével. Elmozdulva a történeti-kontextuális értelmezés irányába a természetjog instrumentális és pragmatikus jelenlétét hangsúlyozza. Többek között kiemeli az akadémiai diskurzusminták (úgymint közjog, politikatudomány, politikai gazdaságtan, természeti teológia, praktikus filozófia) meghatározó szerepét, amelyek a természetjog autonóm művelésének hiányában a XVIII. század nagyobb részében az oktatás elsődleges kontextusát jelentették. Másodsorban, felhívja arra is a figyelmet, hogy a katolikus-protestáns kulturális tájékozódás különbségeiből fakadó dinamikák az állami központosítás időszakában is eltérő kontextusokban működtek tovább, ezzel is tovább örökítve az ágenciák-intézmények meghatározó szerepét (183).
Összességében a kötet mind tartalmában, mind koncepciójában olyan úttörő vállalkozás, amely nemcsak elkerüli a korábbi vizsgálatok módszertani buktatóit, hanem képes rámutatni azokra a kihívásokra, amelyek regionális összefüggésben a természetjogot az eddigiekben egy nehezen megragadható jelenséggé tették. Tekintettel a téma komplexitására, habár az utóbbi évtizedek nemzetközi kutatásában a természetjoggal kapcsolatos vizsgálódás egyre inkább a szakértők területévé vált, a kötet tanulmányai szélesebb olvasói kör érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezzel pedig remélhetőleg valódi alapot szolgáltatnak majd a természetjoggal kapcsolatos jövőbeli kutatások számára.
Tizenegy tanulmány a természetjog 17–18. századi történetéről [Early modern natural law in East-Central Europe, edited by Gábor Gángó, Brill 2023, pp. 403.]
Nyitókép forrása: wikimedia.org
