Hidasnémeti Ferdinandy Mihály (1912–1993) alakja a XX. századi magyar eszmetörténet egyik legnagyobb paradoxona. A kommunista hatalomátvétel után tudatosan elhallgatták, a ráaggatott „szellemes dilettáns” vagy a még durvább és igaztalanabb „többedrangú epigon” minősítések mélyen ideológiai és módszertani ítéletek.
Ferdinandy munkássága a magyar szellemtörténeti hagyomány eredeti továbbfejlesztése volt a mítoszkutatás és a kultúrfilozófia irányába. Munkássága a XX. századi európai konzervatív modernitáskritika (Spengler, Toynbee, Ortega, Dawson, Voegelin) szerves része. Marginalizálása és a „dilettáns” vádja paradox módon igazolja súlyát: a materialista történetírás éppen azért nem tudott vele mit kezdeni, mert Ferdinandy egyszerűen más ontológiai szinten kereste a történelem mozgatórugóit. A vita nem a tényekről, hanem a valóság természetéről szólt.
A történészi pozitivizmus (vagy historizmus), kulcsfigurája Leopold von Ranke volt, ő tette először a modernitás tudományfelfogása értelmében diszciplínává a történelmet. Ranke ismert célkitűzése – bemutatni a múltat „úgy, ahogyan az valóban történt” (wie es eigentlich gewesen) – radikális szakítást jelentett a korábbi, általa „moralizálónak” vagy „spekulatívnak” nevezett történelemfilozófiai felfogással és történetírással.
A rankei pozitivizmus szigorú, „tudományosnak” nevezett, objektivista módszertant honosított meg, melynek középpontjában az elsődleges, írott források tisztelete és a gondos forráskritika állt, a történésztől– a modern természettudományok objektivitáseszménye szerinti – „objektivitást” követelt: személyes nézeteit háttérbe szorítva, „szenvtelenül” kellett feltárnia a tényeket.
E tudományos objektivitás – ahogyan a mintának tekintett modern természettudomány hasonló episztemológiai igénye is – azonban több mély, belső filozófiai ellentmondást is rejtett magában. A pozitivista történelemszemlélet – partikuláris értékei ellenére – végül is azt a nagyszabú kísérletet testesítette meg, amely a történelmet egy determinisztikus, racionális és tudományos törvényszerűségekre épülő rendszerré kívánta átalakítani. Célja – bárhogyan is fogalmazták meg, – mindig a kontingencia kiiktatásához vezetett a történelem magyarázatából. A kontignencia azonban nem kiiktatható, az ember pedig nemcsak racionális, hanem mélyeb spirituális lény is egyben, az ilyen kísérletek ezért a történelem féloldalas, egyoldalú és gyakran redukcionista magyarázatához vezetnek. A XX. század fordulóján feltörekvő szellemtörténeti irányzat (Geistesgeschichte) éppen ezeket a belső ellentmondásokat vette észre és kritizálta.
Ferdinandy gyökerei a magyar Szellemtörténeti iskolához (Szekfű, Hóman) kötődnek, azonban ő a politikai és kulturális szellemtörténetet metafizikai és mitológiai szintre emelte. Módszertani lázadását jól mutatja egy 1943-as vita Az istenkeresők című műve kapcsán. Különösen ironikus, hogy éppen Joó Tibor – egy másik kiváló magyar szellemtörténész – vádolta azzal, hogy „elárulja a tudományt” (miközben Joó maga is hasonló bírálatot kapott Hómantól és másoktól).
„A tudomány eleddig abban látta feladatát, hogy a jelenségek racionális magyarázatára ráismerjen; ez az új tudomány most azon töri magát, hogy valami olyan irracionálisat agyaljon ki, amellyel kitérhet a kézenfekvő racionális elől. […] megszületett a regényes tudomány is.”
A vád lényege a „kézenfekvő racionális” (materiális, gazdasági, szociológiai magyarázat) elhagyása az „irracionális” (mítosz, vallási élmény, sors) javára. Ferdinandy válaszában – teljes joggal – „éppen a szellemtörténeti módszer méltánylását” kérte számon Joón.
Ferdinandy – más szellemtörténészekhez és kultúrfilozófusokhoz hasonlóan – azonban nem a „racionalitást” vagy a „materiális tényeket” tagadta, hanem annak elsődlegességét és kizárólagosságát vonta kétségbe. Ez a valóság hierarchiájának helyreállítási kísérlete, mellyel Kerényi Károlyhoz és a vallásalapú kultúrkritikusokhoz csatlakozott.
Szemlélete három fogalmi pillérre épül: a táj spiritualizálása, a nemzet spirituális küldetése, és az európai modernitás konzervatív kritikája.
A Prohászka Lajos által szerkesztett Atheneum 1938-adik évfolyamában megjelent, „A történeti táj” című esszéje e vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben Ferdinandy a tájat nem passzív háttérként, hanem aktív, spirituális-történelmi ágensként, genius lociként írja le. Tézise szerint „ember és táj kölcsönhatásából” jön létre a genius loci, amely preformálja, sorsszerűen kijelöli az ott élő népek karakterét. „…A steppe nem termel ki városi polgárságot és a hegyvidék nem nevel lovas népeket.”
A magyar történelem ebben a kontextusban egyszerűen a Kárpát-medence „történeti tájának” beteljesítése. A Szent István-i Birodalom nem pusztán politikai képződmény, hanem egy „hatalmas mítosz”, a tájban rejlő spirituális szükségszerűség megvalósulása. Ez egy konzervatív-spirituális geopolitika alapvetése: a küzdelem nem nyersanyagokért, hanem a genius loci megtestesítéséért folyik.
Az egyik legismertebb, a Mi magyarok (1941) című kötet előszavában Ferdinandy megfogalmazta az ars poeticáját. A történelmet nem gazdasági küzdelmek, hanem két egzisztenciális kérdés mozgatja, amellyel a nemzet szembesül:
„Minden ember szembekerül életében – akár tudatosan, akár nem – két nagy kérdéssel. Rendeznie kell valami módon helyzetét és szerepét a világgal szemben, amely környezeti, és az istenséggel szemben, amelyet maga fölött elismer. Azt hisszük, egy nemzetet éppen úgy egyéniségnek foghatunk fel, mint az egyes embert.
A nemzetnek is megvan a születése, ifjúkora, férfikora s végre hajlása a sír felé és elenyészte. Ezért bizonyos értelemben ugyanazok a törvények, amelyek az egyéniség életét meghatározzák, a nemzet életére is érvényesek. Egy nemzetnek is meg kell találnia a maga helyét a nap alatt, és ki kell alakítania azt a sajátos nyelvet, amelyen Istenével beszélni tud.”
A magyar történelem Ferdinandy szerint e kérdésre adott válaszok sorozata. A magyar válasz kettős: egyrészt birodalmi képlet (a „történeti táj” politikai megszervezése, a Szent István-i állam világi küldetése), másrészt az istenkeresés, vagyis a magyar sors spirituális dimenziója: egy „kihagyó ritmusú” útkeresés Kelet és Nyugat, pogányság és kereszténység között.
Ferdinandy számára a kulcsmű egyértelműen Prohászka Lajos 1936-ban megjelent főműve, A vándor és a bujdosó volt. Ebben a könyvben Prohászka a magyar és az európai szellem kettősségét, a kultúrák mélystruktúráját vizsgálta. Ferdinandy, aki történészként a magyar nemzeti karakter és sors alakulását kutatta, Prohászka filozófiájában kész, kidolgozott fogalmi apparátust talált saját sejtéseihez.
A találkozás leglátványosabb bizonyítéka, ahogyan Ferdinandy a Mi magyarok-kötet végén, a XIX. század szellemi válságának leírásakor mintegy intellektuális koronatanúként hívja segítségül Prohászkát. A tőle származó hosszú, szó szerinti idézet a Szent Korona-tan metafizikai értelmezéséről a mű csúcspontja: Ferdinandy ezzel jelzi, hogy a magyar történelem végső, legmélyebb értelme, szerinte nem a puszta eseményekben, hanem egy olyan spirituális-filozófiai konstrukcióban rejlik, amelyet Prohászka tárt fel a legmagasabb szinten.
Ferdinandy a XIX. század elemzésekor jut arra a következtetésre, hogy a modern magyar szellem legnagyobb problémája „a metafizikai érzék” elvesztése. Eszerint a „liberális kor” az (egyoldalúan) racionális megoldásokban hitt, és elfordult a mélyebb, hiten és mítoszon alapuló kérdésektől. Prohászka pontosan ezt a hiányt pótolta filozófiájával: ő volt az, aki a Szent Korona-eszmét kiemelte a puszta jogtörténeti keretből és a magyar szellem által teremtett sajátos metafizikaként értelmezte.
Prohászka gondolatai Ferdinandy számára igazolást és felhatalmazást jelentettek. Amikor Ferdinandy a Szent Korona-tant olyan tanításnak nevezi, amelynek ereje a hiten alapul, lényegében Prohászka tételeit visszhangozza. Mindketten úgy látták, hogy a modern, racionalista kor lerombolja azokat az organikus, tradicionális közösségi formákat és spirituális alapokat, amelyek egy kultúra életerejét adják. A magyar liberalizmus Ferdinandy által leírt kudarca tökéletesen beleillett Prohászka tágabb kultúrfilozófiai keretébe, amely a Vándor (nyugati, racionális, hontalan szellem) és a Bujdosó (keleti, organikus, otthont kereső lélek) ellentétére épült.
Ferdinandy történelemszemlélete szembetűnő és koherens példát adott a történelem „deszekularizálására”: a magyar nemzeti sors – a pusztán kulturális szellemtörténeten túlmutató értelmezésére.
Életműve a XX. századi konzervatív történetírás egyik legszebb magyar fejezete, mely hidat képez a magyar szellemtörténeti iskola és az egyetemes teológiai-konzervatív modernitáskritika (Dawson, Voegelin) között. Az 1990 utáni újrakiadások (Attraktor Kiadó, Bethlen Gábor Könyvkiadó) is jelzik, hogy az a paradigma, amelyet több mint 45 évig „száműztek”, ismét relevánssá válik a nagy materialista paradigmák összeomlása vagy meggyengülése után.
Források
Erős Vilmos: „Historiográfiaírás Magyarországon 1945 után”. In. Erős Vilmos és Takács Ádám: Tudomány és ideológia között. Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról. ELTE Eötvös Kiadó, 2012.
Filep Tamás Gusztáv: Agorák kora. Tanulmányok, Esszék. Cikkek. Méry Ratio Kiadó. é.n.
Ferdinandy Mihály: „A történeti táj”. Athenaeum, 1938, XXV/1-2.
Ferdinandy Mihály: Mi Magyarok. Tíz tanulmány a magyar történelemből. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor.
Nyitókép forrása: Michel Wolgemut, Wilhelm Pleydenwurff / wikimedia.org
