A Quas primas enciklika újraolvasása száz év múltán
Vasárnap, 2025. november 23-án ünnepeljük Krisztus Király ünnepét, amelyet éppen száz évvel ezelőtt, 1925. december 11-én alapított XI. Piusz pápa Quas primas kezdetű enciklikájával.
Krisztus királysága XI. Piusz pápa pontifikátusának központi témája volt; jelmondata így szólt: „Krisztus békéje Krisztus országában”. XI. Piusz hangsúlyozta, hogy ha az isteni rendet és Krisztus tekintélyét félreállítják, tartósan sem az igazságosság, sem a béke nem alapozható meg, és a gonosz uralma előretör. Figyelmeztetéseit sajnálatos módon igazolták a XX. század tragikus eseményei.
A második világháborút követően létrejött új világrend, amely a nemzetek túlzott hatalmi törekvéseit hivatott korlátozni a nemzetközi szervezetekre támaszkodva, hosszú békeidőszakot hozott, különösen Európában. Ma azonban számos fegyveres konfliktus lángol a föld különböző részein. A háború még Európa kapuinál is morajlik, és terjedése fenyeget. 2024-ben Ferenc pápa figyelmeztetett a konfliktusok folyamatos terjedésére, hangsúlyozva, hogy a „harmadik világháború, amelyet darabokban vívnak” [1] igazi globális konfliktussá válik, egyben aggodalmát is kifejezte a biztonságot és a békét garantáló intézmények növekvő tehetetlensége miatt.
Ezekkel a nyugtalanító fenyegetésekkel szemben nem volna érdemes újraolvasni a Quas primas enciklikát, még akkor is, ha ezt a szöveget a II. Vatikáni Zsinat óta gyakran elavultnak tekintik? Javaslatai megfelelő választ kínálhatnak korunk bajaira, amelyek sok tekintetben emlékeztetnek a két világháború közötti időszak problémáira.
„Krisztus békéje Krisztus országában”
Krisztus királysága már XI. Piusz legelső enciklikájának, az Ubi arcano Dei consilio enciklikának (1922. december 23.) is központi témája volt, amely a Quas primas enciklika előzményének tekinthető. Ebben az első enciklikában csatlakozik elődjéhez, XV. Benedekhez, aki az első világháború okát így jelölte meg: „Napjainkban a közügyek istentelensége, az ateizmus, amelyet a civilizáció rendszerévé emeltek, a világot vérfürdőbe taszította” [2].
Mi ezeknek a bajoknak az oka? XI. Piusz válasza világos: Isten kizárása a szívekből és a társadalomból: „A hadviselő felek ünnepélyes szerződésekben megkötötték a békét, s az most okiratba van foglalva, de nincs beírva az emberek szívébe”.
Miután meghatározta a bajokat és azok okát, XI. Piusz felkínálja a gyógyírt: Krisztus békéjének mindenki szívébe kell hatolnia, egyénekébe és a kormányzókéba egyaránt, és Krisztus előírásait a magánéletben éppúgy, mint a közéletben követni kell. Ahhoz, hogy Krisztus békéje teljesen érvényesüljön, uralmának át kell hatnia a társadalom minden rétegét.
Két évvel később (1925. december 11-én) a Quas primas enciklika kiterjeszti és kiegészíti az Ubi arcano Dei consilio enciklikát. XI. Piusz alexandriai szent Cyrillre hivatkozik, hogy kifejezze: „Krisztus királysága abban a titokzatos egyesülésben találja magyarázatát, amelyet lényegileg való egyesülésnek („hüposztatikus egységnek”) nevezünk”. Jézus Krisztus mint igazi Isten, természetes jogon uralkodik a világ felett, mivel részesedik az isteni szuverenitásban az egész teremtés felett. Azonban mint Isten emberré lett, egyesült az emberi állapottal, szenvedett és meghalt az emberek üdvösségéért, ami számára szerzett jogon uralmat biztosít. A természetes és a szerzett jog, amelyek a királyság két pillérét alkotják, teljes szuverenitást és legitimációt biztosítanak Krisztus számára. Bár elsősorban lelki jellegű, ez a királyság a földi valóságokra is kiterjed: „Súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve.” XI. Piusz különös felelősséget ró az államfőkre: „Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják”.
A II. Vatikáni Zsinat hatása
A II. Vatikáni Zsinat reformjai nyomán létrejött tanításbéli változások elkerülhetetlenül megváltoztatták a Krisztus királyságáról alkotott felfogást, különösen annak „szociális” dimenzióját. Az Egyház már nem követeli az államfőktől – amint azt XI. Piusz a Quas primas enciklikában tette –, hogy nyilvánosan ismerjék el Krisztus szuverenitását, valamint azt sem, hogy keresztény elvek és Isten parancsolatai szerint kormányozzanak.
Krisztus királyságának társadalmi dimenzióját érintő elhalványulás akkor következett be, amikor az Egyház bizonyos fokú bizalommal viseltetett a nyugati, szekuláris demokráciák iránt, amelyek akkor úgy tűntek, hogy készek az Egyházzal egészséges és pozitív együttműködésre és biztosították a II. Vatikáni Zsinat által követelt vallásszabadságot.
A „relativizmus diktatúrája”
Azóta azonban a tapasztalat azt mutatta, hogy a nyugati demokráciák fokozatosan eltávolodtak a keresztény értékektől, sőt egyre inkább ellenségessé váltak azokkal szemben, miközben új, az Egyház tanításával ellentétes értékeket hirdetnek.
A közelmúlt történelme azt mutatta, hogy egy társadalom, amely kezdetben a keresztény erkölcsre épült, nem maradhat keresztény, ha elszakad a kereszténység éltető forrásától, vagyis magától Krisztustól. Erre a valóságra emlékeztetett XIV. Leó a 2025. augusztus 28-án a francia politikusokhoz intézett beszédében: „Jézus határozottan kijelentette: „Nélkülem semmit sem tehettek!” (Jn 15,5); ezért nem szabad csodálkozni azon, hogy az »értékek« előmozdítása nem tudja megváltoztatni a világot – bármennyire evangéliumi jellegűek is ezek az értékek –, amennyiben eltávolítjuk belőlük Krisztust, az értékek szerzőjét.” [3]
A „halál kultúrája” és a „relativizmus diktatúrája”, amelyeket II. János Pál és XVI. Benedek fenyegetésként említett, egyre kézzelfoghatóbb valóságokká válnak. Egy újfajta diktatúra bontakozik ki. Sokkal „enyhébb”, mint a XX. századi erőszakos totalitarizmusok, mégis veszélyes, mert alattomosan és kártékonyan beszivárog a lelkekbe és az értelmekbe, még a keresztény közösségekbe is, amint azt II. János Pál az Evangelium vitae (1995) című enciklikájában jelezte: „Az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása, mely a szekularizmus által uralt társadalmi-kulturális környezet sajátos jellemzője, meggyőző kísértéseivel olykor még a keresztény közösségeket is próbára teszi.”
Minden bizonnyal érdemes újraolvasni a Quas primas enciklikát: tanításai megfelelő választ jelenthetnek korunk tévedéseire, és gyógyírt nyújthatnak a jelen társadalmak súlyos egyensúlytalanságaira.
A bejegyzés a szerző „Krisztus társadalmi királysága és a laicitás – A Quas primas újraolvasása száz év múltán” (Royauté sociale du Christ et laïcité – Relire Quas primas cent ans après) című, 2026 februárjában, Franciaországban megjelenő könyvén alapul.
Jegyzetek
[1] Ferenc pápa beszéde a diplomáciai testületnek mondott újévi üdvözlete alkalmából, 2024. január 8.
[2] XV. Benedek pápa beszéde a bíborosi kollégiumhoz, karácsony ünnepének előestéjén, 1917. december 24-én
[3] XIV. Leó pápa szentatya beszéde a Val-de-Marne (Créteil-i egyházmegye) képviselőiből és polgári személyiségekből álló delegációhoz, 2025. augusztus 28-án.
Nyitókép forrása: Cézár pénze, Philippe de Champaigne (Forrás: Wikimedia Commons)
