Az EU beperli magát az uniós források kapcsán?
Az Európai Parlament bíróságon támadja meg az Európai Bizottságot a Magyarországnak járó uniós források ügyében. A két uniós intézmény úgy tesz, mintha egyébként nem egy követ fújnának…
Pedig valójában az Európai Bizottság és az Európai Parlament, az EU két „nemzetek feletti” szerve már több mint egy évtizede vállvetve munkálkodik azon, hogy a jogállamisági eljárásokon keresztül is elvegye a hatalmat a tagállamoktól.
A végső cél világos: letörni a tagállamok szuverenitását azért, hogy minden fontos döntést az uniós polgároktól távol eső Brüsszelben hozhassanak meg. Ehhez a törekvéshez a jogállamisági mechanizmusok szolgáltatják az egyik fő eszközt, amelyeken keresztül az EU egyre szélesebb körű politikai ellenőrzés alá vonja az európai országokat. A politikai nyomásgyakorlás a jogállamisági mechanizmusok 2.0-ás változatában pénzügyi zsarolással vagy – ahogy Katarina Barley EP alelnök fogalmazott – „kiéheztetési” taktikával is kiegészült.
„Még több hatalmat Brüsszelnek! Le a nemzetekkel!” – ez az a mottó, amellyel a legjobban körülírható, hogy mi az, amiben a Bizottság és az EP is egyetért. Ami a nézetkülönbségeket illeti, azok abban a kérdésben gyökereznek, hogy Brüsszelen belül kinél összpontosuljon a tagállamoktól elragadott hatalom.
A Bizottság szerint természetesen a pouvoirnak nála van a legjobb helye, míg az EP inkább a saját malmára hajtaná a vizet. Ez a versengés már az első jogállamisági mechanizmusok idején is megfigyelhető volt. Ahogy azonban a tét nő – hiszen most már euro tíz milliárdok forognak kockán –, úgy válik az intézményi viaskodás is egyre látványosabbá.
Nemcsak az intézmények versengenek egymással Brüsszelben, hanem a politikusi egók is. Az uniós politikusoknak sokszor csak addig fontos, hogy egyik vagy másik intézmény erősödjön, amíg ők töltik be bennük a vezető szerepet. Ha például egyszer a sors úgy hozná, hogy a jelenleg a legnagyobb európai parlamenti frakciót vezető Manfred Weber álma valóra válna, és a Bizottság elnöke lehetne, vélhetőleg ő sem az EP hatalmát akarná már kiterjeszteni minden áron…
Cinkosság és rivalizálás – ez a kettő, egymással párhuzamosan létező motívum áll az Európai Parlament perindítási döntése hátterében is.
Az EP és a Bizottság egyrészt cinkostársak. Az EP azzal, hogy általában „nyomás alá helyezi” a Bizottságot, hogy az még szigorúbban lépjen fel a rebellis tagállamokkal szemben, valójában jó szolgálatot tesz a Bizottságnak. Utóbbitól ugyanis koránt sem áll távol a tagállamok „jogállamisági” vegzálása, az EP-től pedig még biztatást is kap hozzá. Az effajta „kényszerítés” kapóra jöhet a Bizottságnak, ha egy eljárás alá vont tagállammal tárgyal, vagy ha éppen valamilyen okból nem akarja nyíltan vállalni a felelősséget a döntéseiért. Ebben az esetben hasznos számára, hogy hivatkozhat az EP nyomására.
Az EP-nek a Bizottsággal szemben gyakorolt nyomása ugyanakkor egyben a rivalizálás jele is. Ha a Bizottság már meghatározta a maga számára legmegfelelőbb álláspontot, az EP túlzott követelőzése egy ponton túl bosszantó is lehet. Feltehetőleg a Bizottság sem veszi magára szívesen azt a plusz terhet, amelyet egy, az EP-vel folyó bírósági per jelent.
Az EP perindítása kapcsán a „cinkos rivalizálás” jelensége szintén legfordítódik az egyéni politikusok szintjére is. Néhány héttel ezelőtt az Európai Néppárt, élén Manfred Weberrel, pajzsára emelte Ursula von der Leyent, hogy utóbbi ismét indulhasson a Bizottság elnöki székéért. Most ugyanez az EPP és ugyanez a Manfred Weber támogatta, hogy az EP perbe fogja a Von der Leyen Bizottságot…
Ilyen ellentmondásos helyzetekhez vezet az Unió túlzott átpolitizálása. Az egyéni és pártérdekek menti viaskodásban egyre inkább felőrlődik az európai nemzetek közötti békés együttműködés eszményképe.
Kép: Európai Unió Bírósága, forrás: Wikipédia
