Avagy Ľudovít Štúr Romhányban
A 19. század legfontosabb szlovák történelmi személyisége, Ľudovít Štúr (1815–1856) sokszor találkozott a korabeli magyar politikai elit képviselőivel különböző közéleti fórumokon, a magyar országgyűlés falai között vagy épp az evangélikus egyház különböző gyűlésein. Štúr azonban nem csak egy rövid időre futott össze olykor például Kossuth Lajossal, de olyan is előfordult, hogy hónapokig egy fedél alatt élt a magyar reformnemesség képviselőivel.
A magyar nemesi életmód, ahogy cseh utazók látták
1837 nyarán két cseh diák, František Ladislav Rieger (a későbbi jelentős cseh politikus) és Antonín Vrťátko (író és könyvtáros) Felső-Magyarországon töltötték a nyári szünetüket. Pestről észak felé utazva eljutottak a nógrádi Romhányba, ahol nem más látta őket vendégül, mint a helyi birtokos, Prónay János. Rieger le is írta ottani élményeit egy barátjának. „Prónay úr asztalánál ebédeltünk. A teríték pompás és takaros volt. Az urak nagyon szívélyesen fogadtak. Vendégként voltak ott még más magyar urak a nemesi rendből. Később uzsonnára is meg valánk hívva. Így aztán a szobában maradtunk egészen vacsoráig. Eközben szakadatlan beszélgetést folytattunk a háziúrral és a háziasszonnyal, valamint az ott lévő idegen urakkal […]. A háziasszony több mint fél órán át megállás nélkül beszélgetett velem. Valami módon meg kellett nyernünk a szeretetüket, mert hogy velünk mind szívélyesebben és kedvesebben bántak. Ezután kiváló vacsorát kaptunk, ami után beültünk a társaság körébe. Itt még sokáig beszélgettünk, Štúr úr gitáron játszott, és nekem cseh énekeket kellett énekelnem. Talán tizenegy körül mentünk aludni. A háziasszony nagyon tiszta ágyat rendelt készíttetni nekünk. Még reggel is náluk reggeliztünk. El sem akartak engedni bennünket. Az úr és az asszony rendre azt akarták, hogy még egy napot maradjunk.”
Látható, hogy a kastélybeli hétköznapok, a nemesi életforma és időfelfogás mennyire szokatlan, meglepő volt a cseh fiatalember számára. Ennél is érdekesebb viszont Rieger elejtett megjegyzése „Štúr úrról”, aki a kastély urának és vendégeinek gitározott. Ő ugyanis nem más volt, mint Ľudovít Štúr, akinek a nevéhez később a szlovák irodalmi nyelv kodifikálása, az első szlovák politikai lap kiadása, a szlovák nemzet politikai reprezentációja és az 1848–1849-es szlovák nemzeti felkelés köthető. De vajon mit keresett a nemesi kastélyban a pozsonyi evangélikus líceumot nemrég, 1834-ben elvégző Štúr, aki már ekkoriban is a szlovák nemzeti törekvések egyik legfontosabb képviselője, a szlovák fiatalság első számú vezéralakja volt?
A nógrádi nemesi ellenzék vezére
Ha megismerkedünk a cseh és a szlovák fiatalok vendéglátójával, kiderül, hogy valóban nem sok közös lehetett a szlovák nemzeti gondolatot már ekkor is lelkesen reprezentáló Štúrban és a magyar nemes Prónayban. Prónay János ugyanis messze nem volt ismeretlen a reformkori politikai életben. Kossuth Lajos például így búcsúztatta halálakor, 1844-ben: „A független lelkületű, szilárd keblű, s meggyőződésükhöz minden állapotban rendithetetlenül hű honfiak sorában Prónay János halála oly csorbát okozott, mellyre lehetetlen minden igaz magyarnak fájdalommal nem emlékezni; […] Illy férfiú emlékezetét a hálás nemzet áldása kíséri.”
Kossuth jól ismerhette a romhányi kastély urát, Prónay János ugyanis a nógrádi nemesi ellenzék vezéralakja volt, és már az 1822-es vármegyei nemesi ellenállásban is országos jelentőségű szerepet játszott. Jórészt ennek köszönhette, hogy a megye három egymást követő alkalommal is (1825-ben, 1830-ban és 1832-ben) követté választotta. Országgyűlési tevékenységéről elmondható, hogy bár számos liberális törekvést képviselt, és Kossuth is az ellenzék egyik vezérének nevezte, sokszor olyan ügyek érdekében lépett fel, amelyek egy kifejezetten konzervatív, a nemesi előjogokat minden körülmények között védő politikus portréját rajzolják meg. Az úriszék intézményének leghevesebb védelmezői között volt, felszólalásaiban a nemesi örökösödés hagyományos módjai mellett állt ki, és fellépett a nemesi adómentességet megbontó kezdeményezések ellen is. Ilyen volt például a Lánchíd kérdése (a mindenki által fizetendő hídpénz miatt), amelynek legelszántabb ellenfelei közé tartozott.
Ezek után nem meglepő, hogy Štúr erős ellenérzésekkel viszonyult a Prónayakhoz. Romhányi élményeit ugyanis ő is megírta egy levélben, ő azonban már sokkal negatívabb színben tüntette fel a vendéglátó nemes családot, mint a cseh Rieger: „A nyári szünetben Nógrád megyében voltam, ahol volt alkalmam a magyarokat alaposan megismerni – írta Štúr egy cseh barátjának. – Kutatásom eredményei: néhány kivétellel mind erkölcsi erő nélküli emberek, alapjuk az önzés, nem pedig a közjó; az irodalomról vajmi keveset tudnak, a falusi nép képzéséről semmit. […] Aki megismerte a magyar és a szlovák tettrekészséget és vállalkozó kedvet, az meglátja a köztünk lévő hatalmas különbséget. Ahogyan mi dolgozunk, arról ott még csak elképzelés sincs.”
De vajon hogy került a Prónay-kastélyba Ľudovít Štúr, és miért gitározott a háziaknak, ha mindeközben olyan mély ellenérzései voltak, amelyeket olvashattunk a levélben? Meglepő módon Štúr ekkoriban, 1837 nyarán a romhányi Prónay kastély állandó lakója volt: Prónay János alkalmazásában állt, a kastély urának három fia mellett volt ugyanis nevelő.
Evangélikus hálózatok
Ez a korabeli, szegényebb evangélikus fiatalok közt valójában nem számított szokatlan élethelyzetnek. Az alacsonyabb társadalmi státuszú, szerény anyagi hátterű, de értelmiségi pályára készülő diákok ugyanis magyarországi tanulmányaik befejezése után és külföldi egyetemi éveik megkezdése között – tehát 19-21 éves koruk körül – egy rövidebb időszakra, általában egy-két évre gyakran vállaltak nevelői állást egy gazdag polgári vagy középnemesi családnál, azzal a céllal, hogy előteremtsék további tanulmányaik anyagi fedezetét. Esetenként a külföldi tanulmányok befejezése után is ezt a megoldást választották az állandó lelkészi vagy professzori státusz megszerzése előtt egy rövid időre. Ez egyfajta átmenetet képezett a munkavállalás és a diákévek között, hiszen a nevelőknek a gyerekekkel végzett munka mellett viszonylag sok szabad idejük volt, amelyet általában a család könyvtárában olvasással, önképzéssel töltöttek ki.
A szlovák nemzeti mozgalom elkötelezett tagjainak jelentős része kezdte így pályafutását. Hogy csak a legfontosabb szereplőket említsük: Pavel Jozef Šafárik először a késmárki David Goldberger családjánál, majd Kubinyi Gáspárnál; Ján Kollár Besztercebányán Ludovít Kolbenhayernál; Michal Miloslav Hodža Török Jánosnál a nógrádi Podrecsányban; Karol Štúr a Trencsén megyei nemesi ellenzék egyik vezéralakjánál, Borcsitzky Tamásnál; Ján Kalinčiak Ferdinand Landerer bányatanácsosnál; Andrej Sládkovič a Bezzegh családnál; Mikuláš Dohnány Szemere Bertalan testvérénél, Szemere Györgynél; Ján Chalupka pedig a későbbi zólyomi reformnemesség vezére, Radvánszky Antal mellett töltött el hosszabb-rövidebb időt nevelőként.
Ugyanakkor a Prónay-család környékén sem Štúr volt az első a szlovák nemzeti mozgalom tagjai közül. Az acsai Prónay-kastélyban volt nevelő Juraj Palkovič, aki mielőtt 1803-ban elnyerte volna a pozsonyi líceum szláv tanszékének vezetését, 1796 és 1800 között Prónay Gábor gömöri főispán és titkos tanácsos fiát tanította. Palkovičot Prónaynak az acsai lelkész, a szlovák irodalom kanonizálására először kísérletet tévő Bohuslav Tablic ajánlotta. Acsán néhány évtizeddel később, az 1820-as években az evangélikus országos felügyelő, Prónay Sándor szívesen látott vendége volt a pesti lelkész, Ján Kollár is. 1836-tól Štúr egyik közeli barátja, Pavol Čendekovič ugyancsak nevelőként dolgozott itt. De Prónay János fiai mellé sem Štúr került először a nemzeti mozgalomból: Karol Kuzmány, a Matica slovenská (szlovák kulturális egyesület) alapító alelnöke, a korszak szlovák értelmiségének egyik kiemelkedő képviselője, a magyar nemzeti mozgalommal gyakran konfliktusba keveredő tagja 1827 és 1828, a líceum befejezése és a külföldi tanulmányok megkezdése között Romhányban volt nevelő.
A nevelő és munkaadója közti kapcsolat úgy jött létre (hacsak az adott nemes nem ismert nevelőnek alkalmas, tanult fiatalembert), hogy az illető felkereste a közeli gimnázium tanárait, hogy gyermekei mellé nevelőre lenne szüksége, akik pedig legjobb tanítványaikat ajánlották ilyenkor. Az evangélikus nemesek, mint a Prónayak esetében természetesen az evangélikus gimnáziumok vagy a pozsonyi evangélikus líceum jöhetett szóba – amelynek egyik legkiválóbb, nemrég végzett diákja volt ekkoriban Štúr.
Az, hogy a szlovák nemzeti mozgalom vezetője és a nógrádi magyar nemesi ellenzék vezéralakja ily módon kerülhetett kapcsolatba, arra mutat rá, hogy akkoriban, az 1830-as években az evangélikus egyház társadalmi hálózataiban a nyelvi különbségeknek valójában még jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak. Štúr sarkos értékítélete ugyanakkor arra is rámutat, hogy ez a nyelvi tolerancia ekkoriban egyre jobban kezdett háttérbe szorulni.
Nyitókép: A romhányi Prónay-kúria (1953). Forrás: Fortepan / Horváth József
