Szerzők: Lajtai László, tudományos munkatárs – Nagy Ágoston, tudományos munkatárs, NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézet
Egy historiográfiai és emlékezetpolitikai szempontból egyaránt alapvető, hazájában vihart kavaró könyvet tarthat kezében a magyar olvasó A vendée-i mészárlás. Népirtás francia módra címmel.
Egy historiográfiai és emlékezetpolitikai szempontból egyaránt alapvető, hazájában vihart kavaró könyvet tarthat kezében a magyar olvasó A vendée-i mészárlás. Népirtás francia módra címmel a Századvég Kiadó „Furor Politicus” sorozatában nemrég megjelent kötet fordításával (https://szazadvegkiado.hu/a-vendee-i-meszarlas-750). Reynard Secher munkája első kiadásában bő három évtizeddel ezelőtt került először a Forradalom kétszázadik évfordulójára készülődő Franciaország könyvesboltjaiba. Egyszerre hozott bombasikert és szerzőjének világra szóló hírnevet, miközben egy olyan elkeseredett és a végletekig kiélezett vitát robbantott ki, amelynek utórezgései máig érzékelhetőek.
A könyv írásakor alig harmincesztendős, frissen doktoráló Secher ugyanis a köztársasági hagyomány legelevenebb emlékű, lényegében máig begyógyulatlan sebének számító 1793–94-es vendée-i tömegmészárlások előtörténetét, lefolyását és közvetlen utóéletét írta meg. Egyrészt a korabeli tragikus történések naturalisztikus részletességű epizódjainak kiemelésével tette ezt. Másrészt egy olyan lokális nézőpontból építkezett, amely a feje tetejére állította a bevett francia történészi és nemzeti narratíva fókuszát. A tágan érett Vendée területén született és nevelkedett szerző ugyanis lényegében végig a hajdani vérengzések színterét alkotó térségben marad, szimbolikusan is érzékeltetve, hogy a politikai élet párizsi központjában drámai gyorsasággal zajló események és az ott születő döntések mennyire távoliak és idegenek voltak a vidék népe szemszögéből. Egyúttal azonban tragikus következményeikkel nagyon is viharos változásokat kényszerítettek az utóbbiakra. A könyvben tárgyalt történések viszont olyannyira nem maradtak a régió határain belül, hogy maga a Vendée név már a korban egy olyan szimbólummá vált, amely a Forradalom par excellence antitézisét testesítette meg pro és kontra. Pedig, ahogy azt Secher kiemeli, Vendée csak egyike volt azoknak a Forradalom elején létrehozott új nyugat-franciaországi közigazgatási egységeknek (département), amelyek együttesen alkották a három korábbi történelmi tartomány (Poitou, Anjou, Bretagne) találkozásánál kibontakozó véres polgárháború, az ún. „hadműveleti Vendée” (Vendée militaire) területét. A centrum és periféria ellentétét és egymás tragikusan kölcsönös meg nem értését jól érzékelteti, hogy a forradalom vezetői szándékosan a Párizstól legtávolabb eső megyére, Vendée-ra fókuszálva testesítették meg a Forradalom első számú belső ellenségét. A „hadműveleti Vendée” területének népe persze nagyon is rászolgált erre a kétes hírnévre. A felkelés elsőként valósította meg a sikeres azt a gerilla-hadviselést, mely nemcsak a forradalmi tömeghadsereg számára jelentett tartós problémát, de a kortársak és az utókor számára is új hadviselési mintát szolgáltatott (gondoljunk csak a Naplóeon-ellenes spanyol és tiroli felkelésekre). Még jelentősebbek azonban a „Vendée” területén történtek mélyreható ideológiai konzekvenciái. A szüntelenül a „nép”-re, illetve annak szuverén és egyöntetű akaratára hivatkozó forradalmárok ugyanis először találták magukat tartósan szembe egy valóban tömeges és népi ellenállási mozgalom kihívásával. A felkelés már puszta létével is gyengítette és hónapokon keresztül módszeresen ásta alá a Forradalom legalapvetőbb hivatkozási alapját. Secher tömör áttekintését idézve, „Vendée háborújának a jellegzetességei: népi háború, mert a résztvevők származása okán nyilvánvaló, hogy népi; vidéki háború, mert a háború helyszíne miatt nyilvánvaló, hogy vidéki; klerikális háború, majd vallásháború, mert a vallási érzület fegyverezte fel a vendée-i emberek lelkét; politikai háború, mert demokratikus vállalással született döntés a háborúról. Valójában ez mindenekelőtt egy keresztes háború az egyéni szabadságjogokért, a személyi biztonság és a vagyonvédelem érdekében.” Ráadásul – szemben a napóleoni háborúk időszakával – mindez még nagyon is a haza földjén történt: francia ajkú lakosság körében bontakozott ki és hatalmasodott el. „Vendée”-nak ezért a Forradalom irányítói szemében nem pusztán buknia kellett, de általa olyan példát kellett statuálni, amely alkalmas volt arra, hogy örökre elvegye az ellenforradalmárok kedvét az újabb próbálozástól. Ebből a mindent felülíró politikai kényszerből fakadt tehát a bosszúállás kíméletlensége, alapossága és újszerűsége, amely nemcsak a megtorlások módszereségében, de azok legalizálásában is megnyilvánult. A vonatkozó jogalkotási aktusokra, illetve a Konvent és a forradalmi hadvezetés szereplőinek megnyilatkozásaira alapozva minősíti Secher népirtásnak az egykori történéseket. Ez volt az, amivel a legtöbb kritikát vonta magára a Forradalom bicentenáriumára készülő történészszakma részéről a francia határokon belülről és kívül egyaránt.
Secher könyve azonban egyáltalán nem elméleti irányultságú. Épp ellenkezőleg, a helyi levéltárak módszeres és igen alaposabb kiaknázásával, szinte kockáról kockára építkezve gyűjti egybe az adatokat és igyekszik teljességre törekedve rekonstruálni az események okait, a helyi társadalom működését a Forradalom előtt, annak első, még békés éveiben, majd a széleskörű megtorlással együtt járó tervszerű és spontán pusztítások mértékét és azok hatásait. Ennek során megkülönböztetett figyelmet szentel a közigazgatás Forradalom általi radikális átszervezésének, a forradalmi adókivetés és újoncállítás kérdéseinek, valamint az ún. eskütagadó papság szerepének és a helyi társadalomba való széles körű társadalmi beágyazódásának. Véleménye szerint ezek nem pusztán a Forradalom elleni lázadás legfontosabb mozgatórugói, de egyúttal meglepő sikerének okai is voltak. Secher alapos forrásfeltáró munkájának köszönhetően könyve számos, századok óta virulens mítosztól is megtisztítja a vendée-i vérengzések történetét. Meggyőzően érvel például amellett, hogy a régió a Forradalom előtt nem volt sem elmaradott, sem különösen vallásos vagy királyhű más francia vidékekhez képest. Jómódú, az ancien régime elavult intézményeivel és társadalmi szerkezetével nem igazán rokonszenvező emberek éltek ebben az óceánparti, nyugati országrészben. Vallásosságukat a forradalom egyre fokozódó radikalizmusa, de különösen az alkotmányos esküt tömegesen megtagadó – zömmel a helyszínen maradó, családjuk körébe visszavonuló – papjaik sorsával való mély azonosulás erősítette fel és tartotta életben. Secher alaposan dokumentált diagnózisa szerint – és a korabeli forradalmi propaganda és máig gyűrűző mítoszával ellentétben – tehát nem a rojalisták, nemesek és emigránsok lázították fel a vidék bigott és maradi parasztságát, hanem a belső feszültségek sajátos kombinációja okozta a robbanást. A széleskörű népi felkeléssé terebélyesedő mozgalomhoz utólag csatlakoztak a régi elitek tagjai, igyekezve azt a maguk számára hasznosítani. Szintén jelentős nóvuma Secher kutatásainak annak bemutatása, hogy milyen mértékben volt megosztott a korabeli „Vendée”, ahol a forradalompárti városok álltak szemben a helyi hagyományaikhoz ragaszkodó vidékkel, így egyúttal belső polgárháborút is vívtak egymással. Mindeközben a párizsi politikai elit és a forradalmi hadvezetés kívülről homogenizálni igyekezett a bonyolult helyi társadalmi realitásokat, s ezáltal megteremteni az en bloc ellenforradalmi Vendée mítoszát. Ennek tragikus következményeként a megtorlás legkülönfélébb ágensei, köztük a leghírhedtebb „pokoli hadoszlopok” egy idő után már válogatás nélküli irtóhadjáratot folytattak. E vonatkozásban Secher különös figyelmet szentel az emberéletek mellett a korabeli ingó- és ingatlanvagyon módszeres pusztításának, megkísérelve azt, hogy számszerűsített formában is mérleget vonjon az eseményekről.
A kötet utószava utal arra is, hogy a forradalmi hadsereg fellépése sem volt egységes: számos vezetője túlzónak érezte a „Vendée” elleni fellépés kíméletlenségét, sőt amennyire lehetett, igyekezett távol tartani magát tőle. Például az a fiatal Bonaparte is, aki később, első konzuli minőségében a korábbi próbálkozásokkal szemben először tudta tartósan megbékíteni e sokat szenvedett terület népét. Voltaképpen liberális intézkedései olyan praktikus politikai bölcsességről tanúskodnak, amely teljesen hiányzott a forradalom elvakult híveiből: ismét engedélyezte a szabad vallásgyakorlatot és az eskütagadó papok pasztorációs tevékenységét.
A könyv apropóján készült podcast beszélgetés az alábbi linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=L7pKcWwz2Dw