RECENZIÓ – A tanulmánykötet amellett érvel, hogy az ellenforradalmi konzervativizmus legalább annyira modern és összetett nemzetközi jelenség, mint az általa elutasított progresszív ideológiák.
A Brill kiadó 2021-es kötetének címe (Kozmopolita konzervativizmusok) első látásra erősen zavarba ejtő, magyarra alig lefordítható alcíme (A forradalomellenesség transznacionális hálózatai, eszméi és mozgalmai kb. 1700-tól 1930-ig) pedig inkább fokozza, mintsem csökkentené az olvasó zavarodottságát, amikor a konzervativizmust nem csak nemzetközi, de kifejezetten ellenforradalmi ideológiaként jellemzi. A konzervativizmus történetében járatos olvasó persze joggal gyanakszik arra, hogy az ellenforradalom nemzetközi jellegének emlegetése nem pusztán elméleti főhajtás a globális megközelítés manapság kötelező normája előtt, hanem egyfajta világméretű konzervatív összeesküvésre kívánja felhívni a figyelmet, nem függetlenül ennek kortárs relevanciájától.
A szerkesztői bevezetés is erősíti ezt a gyanút, amikor napjaink „illiberális” „etno-nacionalista,” „populista” és „szélsőjobboldali” mozgalmainak eredetét keresi a 18–20. századi klasszikus konzervativizmusban, ám – szerencsés módon – rögtön hozzáteszi, hogy ezek esetében a konzervativizmusra való hivatkozás legtöbbször csupán arra szolgál, hogy intellektuális méltóságot kölcsönözzön egyébként védhetetlen és zavaros nézeteiknek. A kötet kétségtelen pozitívuma ugyanis, hogy a konzervativizmus történetét valóban igyekszik annak saját kontextusában vizsgálni, elkerülve mind az anakronisztikus általánosításokat, mind a konzervativizmust pusztán „maradiságként” jellemző megközelítéseket. A konzervativizmus, mint a bevezetés is elismeri, legalább annyira a folytonos „megújulás, átalakulás és modernizáció” jegyeit mutatja, mint a haladás, az emberi jogok vagy a demokrácia rivális ideológiái.
A kötet 17 tanulmánya is arról tanúskodik, hogy nem leegyszerűsítő értelmezésekkel van dolgunk. Az első rész, amely a felvilágosodás és a konzervativizmus kapcsolatát elemzi, visszatérő módon kérdőjelezi meg e kettő éles választását. Alicia Montoya megállapítása szerint olyan kérdésekben, mint a természet tisztelete, a „populáris konzervativizmus” éppenséggel progresszívebb volt, mint a felvilágosodás tudományos racionalizmusa. Carolina Armenteros arra hívja fel a figyelmet, hogy a katolikus (közelebbről jezsuita) gondolkodás legalább annyira volt kozmopolita és reformista, mint amennyire elutasította a társadalom forradalmi átalakításának programját. S habár Simon Burrows amellett érvel, hogy a francia ellenforradalom ideológiája olyannyira archaikus volt, hogy magát a forradalmat is megelőzte (miközben sohasem volt mentes az összeesküvéselmétek felállításától), a következőkben Wyger Velema – Hollandia kapcsán – ismét csak azt erősíti meg, hogy a kortárs konzervatívok forradalomellenességét nem valamiféle elvakult tradicionalizmus alapozta meg, hanem éppen ellenkezőleg: az a meggyőződés, hogy egy modern és felvilágosult társadalmat védelmeznek a forradalom barbarizmusával és irracionalitásával szemben. A belga Michiel Van Dam az 1789-es brabanti lázadás kapcsán jegyzi meg, hogy ennek katolikus támogatói, bár olykor egyfajta „keresztény nacionalizmus” képviselőiként jelennek meg, valójában nem a kozmopolitizmus elutasításában, hanem annak szentírási alapú újraértelmezésében gondolkodtak. Végül Glauco Schettini állapítja meg, hogy habár a francia ellenforradalmároktól nem volt idegen „keresztes hadjáratként” tekinteni a forradalom ellen viselt háborújukra, ez nem holmi történelmi atavizmusként értendő, hanem ellenkezőleg: annak burkolt elismeréseként, hogy a modern korban a tömegek részvétele nélkül sem katonai, sem politikai vállalkozások nem lehetnek sikeresek.
Mindezek után a kötet második része tárgyalja a címben is említett transznacionális hálózatokat és intézményeket. Nigel Aston a brit jakobinizmus kapcsán veti fel ennek (inkább elméleti mint filológiailag bizonyítható) összefüggését a francia ellenforradalmárok nézeteivel, Brian Vick viszont a francia forradalmat követő restauráció esetében ténylegesen is kimutatja, hogy konzervatívok és liberálisok nemcsak egymással alkottak közösséget egy-egy szalonon belül, hanem részei voltak egy nagyobb, összeurópai hálózatnak is. Lien Verpoest cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy az ilyen hálózatok, és ezeken keresztül a nyugat-európai konzervativizmus eszméi befolyásolták az orosz konzervatív gondolkodás 19. századi fejlődését is. Az utóbbi kapcsán azonban Beatrice de Graaf figyelmeztet arra, hogy az I. Sándor cárnak tulajdonított konzervatív nézetek – vagy a „Szent Szövetség” ideológiája – valójában sokkal forradalmibbak voltak, mint azt általában feltételezik, éspedig nem a cár vallásos miszticizmusa ellenére, hanem éppen amiatt, amelynek szellemében mintegy Európa megváltójaként tekintett önmagára. Jean-Philippe Luis cikke után, amely a francia és spanyol konzervatívok közötti személyes és ideológiai kapcsolatokat tárgyalja, a második rész zárásaként Joep Leerssen hoz példákat arra, hogy Európa különböző országaiban voltaképpen a felvilágosodás „állampolgári erényeinek” kisajátításán alapult az a fajta „monarchikus patriotizmus” is, amely az uralkodó és a nép közvetlen szövetségének eszméjét játszotta ki a köztes intézményekkel és a hagyományokra veszélyes városi értelmiséggel szemben.
A kötet harmadik részének tanulmányait valamivel nehezebb közös nevezőre hozni. Elvileg a konzervativizmus és a modernitás kapcsolatáról volna szó, de ahogy láttuk, ez a téma már sokszor előkerült a korábbiakban is. Amerigo Caruso a konzervatív nőírók munkáit elemzi, külön kiemelve azt a – manapság különösen paradoxnak tűnő – jelenséget, hogy éppen ezek járultak hozzá leginkább a hagyományos nemi szerepek, keresztény értékek és liberalizmus-ellenes elvek népszerűsítéséhez a 19. század végének és a 20. század elejének Európájában. Joris van Eijnatten, ettől egészen eltérő megközelítésben, a londoni Times cikkeinek számítógépes szövegelemzését nyújtja, elsősorban a „konzervativizmus” és a „forradalom” együttes előfordulásainak gyakoriságát vizsgálva, bár ennek eredménye nem sokkal több, mint hogy a forradalom konzervatív elutasítása olykor együtt járt a forradalmak és lázadások „nem-brit” jellegének hangsúlyozásával. Emily Jones a „Bal” és a „Jobb” szavak előfordulását elemzi az 1880 utáni brit politikai irodalomban, különös tekintettel a Konzervatív Párt dokumentumaira, amiből annyi konklúzió szűrhető le, hogy valamikor a századforduló táján egyre gyakoribbá vált a megkülönböztetés nem kizárólag brit, hanem európai kontextusának hangsúlyozása. A harmadik rész – és egyben az egész kötet – utolsó két írása ezután kísérletet tesz a téma további „nemzetköziesítésére”, de ez csupán annyit jelent, hogy Aymeric Xu cikke angol, amerikai, francia, dán és német konzervatív eszmék hatását mutatja ki a kínai értelmiségre az 1910–1930 közötti években, Axel Schneider pedig amellett érvel, hogy ugyanennek az időszaknak a kínai konzervativizmusa nem apolitikus vagy pusztán kulturális volt, hanem – szemben az ekkoriban szárba szökkent kínai nacionalizmussal – a modernizáció egészét kritizálta.
Összefoglalva: a Kozmopolita konzervativizmusok szóhasználata annyiban mindenképp helyes, hogy nem egyetlen „konzervativizmusról” beszél, hanem elismeri a fogalom történeti és elméleti sokféleségét. A „kozmopolita” jelző ugyanakkor félrevezető, mivel jelen esetben nem a konzervativizmusok vagy a konzervatív gondolkodók valamiféle kantiánus univerzalizmusáról, világpolgári ambícióiról van szó, hanem arról, hogy a konzervatív eszmék a legkülönfélébb kontextusokban bukkannak fel és függenek össze egymással.
Matthijs Lok – Friedemann Pestel – Juliette Reboul, szerk.: Cosmopolitan Conservatisms: Countering Revolution in Transnational Networks, Ideas and Movements (C. 1700-1930). Leiden: Brill, 2021.
