A közelmúltban jelent meg Rémi Brague első angol nyelven írt könyve, a Curing Mad Truths: Medieval Wisdom for the Modern Age. A cím szándékosan provokatív, de szögezzük le rögtön, hogy a francia filozófus nem néhány megszokott tradicionalista érvet ismételget a modernitás valamilyen felületes kritikájában. Meglátása szerint a modern kor – számos nagyszerű eredménye mellett – csupán egyetlen kérdésre nem tud válaszolni: miért jó egyáltalán, hogy az ember, akinek élete sok szempontból jobbá vált, egyáltalán létezik?
A „megháborodott igazságok” említése a nagy angol író, Chesterton parafrázisa. Ő írta még a 20. század elején, hogy „a modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak”, majd később ezt pontosította úgy, hogy valójában nem is az erények, hanem a kereszténység igazságai azok, amelyeket a modern kor átvett ugyan, de eredeti közegükből kiragadva óhatatlanul eltorzított, miközben többé valódi újdonsággal sem képes szolgálni. Ha egyáltalán folytatásra érdemesnek gondoljuk a nyugati civilizációt, akkor tehát visszafelé kell lépnünk egyet, a keresztény középkor irányába. Ez manapság ugyan divatos téma egyes társadalomtudományokban is, de Brague arra figyelmeztet, hogy az ő célja nem az, hogy megtalálja, mi „aktuális” ma egyes középkori gondolatokból. Ez ugyanis megint csak mai ízlésünket és előítéleteinket tenné az igazság mércéjévé, miközben épp ezektől kellene eltávolodnunk ahhoz, hogy a jelen válságából megszabaduljunk.
A jelenkor – és a modernitás egész projektje – ugyanis válságban van, sőt kudarcát a könyv első fejezete kész tényként kezeli. A kudarc lényege igazából éppen az, hogy a modernitás és benne a modern ember „projektként”, egyfajta „kísérletként” tekint önmagára, ám ennek a kísérletnek a sikerét semmi sem garantálja. A naiv fejlődéshit, amely ma is sokakat jellemez, valójában semmi más, mint a Gondviselésbe vetett keresztény hit árnyéka, miközben az emberiséget ma is fenyegető nukleáris katasztrófával, a klímaválsággal és a termékenységi ráta csökkenésével szembesülve igazából még arra sem tud válaszolni, miért volna egyáltalán rossz az emberiség eltűnése a világból.
Ahogyan az ateizmusról szóló második fejezet hozzáteszi, erre a kérdésre ateista szempontból nem is lehet válaszolni, hiszen – ahogy Jean-Paul Sartre gúnyosan megjegyezte – az ember értékéről elfogulatlanul legfeljebb egy ló vagy egy kutya nyilatkozhatna, maga az ember aligha. Amikor egy modern humanista úgy kiált, hogy az „ember csodálatos”, akkor valójában egy külső, isteni nézőpontból figyeli önmagát, még ha ennek nincs is tudatában. De épp azért, mert ez a külső viszonyítási pont egyre inkább elhomályosul, ma legalább annyira jelen van az ellenkező véglet is: a népszaporulat csökkenése, vagyis az, hogy a műveltség és iskolázottság növekedésével arányosan csökken a termékenység, ékes bizonyítéka annak, hogy a „jó-e vagy rossz, hogy létezik ember” kérdésére korántsem mindenki ad pozitív választ.
A harmadik fejezet töprengései éppen ezért vezetnek vissza a „Jó” platóni fogalmához, amelyről úgy tűnik, mégiscsak nélkülözhetetlen, ha arra keressük a választ, hogy egyáltalán miért jó a létezés. Ez a „Jó” ugyanakkor nem valamilyen megvalósítandó norma, nem morális kategória, hanem ontológiai annyiban, hogy maga is teremtő, minden létező jóságának alapja (ahol a teremtés fogalma természetesen már a keresztény platonizmus felé mutat előre).
A természetről szóló negyedik fejezetnek is az a fő mondanivalója, hogy a teremtés fogalmától elszakítva a természet is érthetetlenné válik. A tudomány legfeljebb leírja a világot vagy annak alakulását (kozmográfiával vagy kozmogóniával szolgál), de valódi megértéssel, tehát kozmológiával nem. Valamit megérteni ugyanis azt jelenti, hogy ismerjük egy dolog célját, miközben a modern természettudomány – egyébként nagyszerű – eredményeit épp az tette lehetővé, hogy kiküszöbölte magyarázataiból a célszerűséget. Nem csoda, hogy olyan fogalmakat sem értünk már világosan, mint az ötödik fejezetben tárgyalt szabadság, amelyet ma – például a szexuális szabadság esetében – annak legprimitívebb formájára, az elfojtott energiák felszabadítására redukálunk, valahogy úgy, ahogy az a fizikában a nukleáris energia felszabadításakor is történik. Mint Brague ironikusan megjegyzi, neki a „Szex és New York” tévésorozatról valamiért mindig a Manhattan Project jut az eszébe. Ez is egyfajta szabadság persze (a szerző összesen nyolc fokozatát különíti el a szabadságnak), de teljes szabadságról, ha a teremtés és a célszerűség gondolatából indulunk ki, csak akkor beszélhetünk, ha az az ember teljes lényéből fakad, és képessé teszi a Jó elérésére.
Mielőtt azonban valaki azt hinné, hogy Brague valamiféle keresztény erkölcsöt prédikál, a hatodik fejezet világosan leszögezi, hogy keresztény erkölcs ugyanúgy nem létezik, ahogy keresztény kultúra, konyha vagy öltözködés sem. Ez kétségkívül meghökkentő kijelentés, de a szerző itt éppen az erkölcs egyetemessége mellett kíván érvelni. Ha azt mondanánk, hogy léteznek speciálisan keresztény erkölcsi elvek, akkor ezekre bárki reagálhatna úgy, mint egyfajta néprajzi érdekességre: nahát, a skótok szoknyát hordanak, a franciák békát esznek, a keresztények pedig ellenzik az abortuszt. Ahogyan a hetedik fejezet kifejti, ugyanígy nem egészen pontos keresztény „erényekről” vagy „értékekről” beszélni: az erény inkább antik fogalom, amelyet nemcsak az emberre, hanem más létezőkre is alkalmaztak, és egyszerűen csak valamilyen értelemben kiemelkedőt jelentett; míg az értékek emlegetése csupán a 19. század második felétől terjedt el az európai gondolkodásban, elsősorban Nietzsche nyomán. Az érték ráadásul – az utóbbi formájában – transzcendens létező ugyan, de nem olyan, amely az ember „felett” áll, inkább „alatta”: valójában ösztönök szublimációja, vagy ahogyan a mai szociobiológia szereti hangsúlyozni, a túlélésért folytatott biológiai küzdelem része. A mai kor feladata persze nem az erények és az értékek kiküszöbölése, hanem elsősorban ezek összekapcsolása egy – ez esetben nem is keresztény, hanem annál régebbi, zsidó – fogalommal. Az Ószövetség ugyanis nem ismeri az „erény” fogalmát, de nagyon hasonló dolgokat nevez „parancsnak”. A korábbiak fényében ez azt jelenti, hogy az erényeknek is csak a teremtéssel és annak céljával összefüggésben van értelmük: ebből érthető meg, hogy az isteni parancsok nem egy teljhatalmú zsarnok önkényes rendelkezései, hanem lényegében egyetlen parancsra vezethetők vissza: „Légy!” Vagyis légy az, ami vagy, de légy teljesen és hiánytalanul az.
Ha eddig úgy tűnt volna, hogy „emberen” az emberi egyén értendő, akkor a könyv utolsó előtti, a családról szóló fejezete egyértelművé teszi, hogy erről szó sincs. Az egyén „felszabadítása” a közösség – köztük a legelemibb közösség, a család – béklyói alól éppenséggel a modernség egyik legnagyobb tévedése. Ahogyan az újkor kezdetén a társadalmi szerződés eszméje az egyént tette elsődlegessé a közösséggel szemben, úgy az abból kinőtt demokrácia is egyének szavazatain alapul. A demokrácia mint a társadalmi egyenlőség eszméje pedig nemcsak a társadalmi osztályokat számolta fel, de azt az arisztokratikus eredetű családmodellt is, amelynek a lényege az időbeli folytonosság volt, a család mint egymást követő generációk egysége. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a demokrácia ma legtöbbször csupán annyit jelent, hogy pár évente „elkergethetjük a csirkefogókat” (ami persze önmagában nagyon helyes), akkor látható, hogy a hosszú távú gondolkodás más okból is súlyos veszélybe kerül. A mű nyolcadik, legpolitikusabb fejezete ezt a kérdést, a „konzerváció és konverzáció” összefüggését elemzi a legtágabban értett civilizáció szempontjából. A szójáték magyarul visszaadhatatlan, de mint talán kitalálható, arról van szó, hogy valamit megőrizni, konzervatívnak lenni végső soron azt jelenti, hogy az ember egyben „konverzatív” is: megőrzi a polgári beszélgetés (civil conversation) kultúráját a jelenben, és egyben beszélgetőpartnere marad saját történelmének. A mai korban épp ezt a beszélgetést fenyegeti egy olyan új barbarizmus a nyugati világban, amely ilyen vagy olyan, létező vagy képzelt bűnök miatt saját múltját – vagy legalábbis annak nagy részét – kívánja megsemmisíteni. Ez azonban már a civilizáció megsemmisítése is: ne feledjük, hogy a barbár eredeti jelentése a civilizálttal szemben olyasvalaki, akivel nem lehet beszédbe elegyedni, mert számunkra idegen nyelvet beszél.
Persze lehetséges, hogy nem is baj, ha a civilizáció megsemmisül. De arra a kérdésre, hogy jó-e vagy rossz, hogy létezik civilizáció, csak ugyanazon az alapon lehet válaszolni, amelyen az összes többire. Rémi Brague könyve arra hívja fel a figyelmet, hogy a modernitásnak valójában sem a pozitív, sem a negatív válaszhoz nincs megfelelő alapja. Ezért mára nem egyik vagy másik politikai rendszer, egyik vagy másik civilizáció jövője vált kétségessé, hanem magáé az emberé, a „beszélgető lényé”, aki nem élhet olyan alap nélkül, amelyre építve érdemes egyáltalán folytatni az emberi kalandot.
Rémi Brague: Curing Mad Truths: Medieval Wisdom for the Modern Age. Notre Dame: University of Notre Dame Press, 2019.
