RECENZIÓ – Szilágyi Márton Vörösmartyról szóló kötete alapvetően műelemzések sorozatából álló összegzés, amelyben az elemzések sora révén alakul ki egy monografikus koncepció.
Szilágyi Márton Miért én éltem, az már dúlva van – Vörösmarty-tanulmányok című kötete 2021-ben, a Kalligram Kiadó jóvoltából jelent meg. Az alapvetően műelemző munka egyik fő célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az életmű kutatásával kapcsolatban az elmúlt évtizedek egy jelentős hiányára, s valamilyen módon pótolja és pótlásra ösztönözze a szakmai köröket. Nevezetesen arról van szó, hogy a költőről már régóta nem készült összegző mű. Az utolsó monografikus alkotás ugyanis az 1957-es Tóth Dezső munkája, ami erős átideologizáltsága miatt csak jelentős kritikával használható. Szilágyi Márton kötete átmenet egy tanulmánykötet és egy monográfia között: olyan, a teljes szerzői életpályát áttekintő, alapvetően műelemzések sorozatából álló összegzés, amelyben az elemzések sora révén alakul ki egy monografikus koncepció.
A szerző felhívja a figyelmet arra, milyen alapvető nehézségekbe ütközik az, aki egy Vörösmarty monográfiában gondolkodik: az életmű kritikai kiadásának jelenlegi állapota például egy fő problémaforrás, hiszen ez a sorozat befejezetlen. Ez persze nem példa nélküli, a magyar irodalom legnagyobbjainak kritikai kiadásai kapcsán más esetekben is fájó hiányt tapasztalhatunk – ilyen például Jókai Mór – csakhogy Vörösmarty alkotó módszere, publikációs stratégiája miatt ennek még nagyobb jelentősége van. Az író ugyanis műveinek jelentős részét nem publikálta, mert nem fért bele a saját magáról kialakított imázs kereteibe. Sok esetben csupán egzisztenciális okokból kifolyólag hozott létre szövegeket, vagy egész egyszerűen saját maga nem találta esztétikai szempontból elég magas minőségűnek alkotásait. Ezen a téren Vörösmartynak egészen radikális felfogásából eredt aztán az az utolsó időszakot jellemző korszaka, amikor számos művét maga semmisítette meg. Emellett pedig a kéziratos hagyatékban sok olyan szöveg lappang, aminek több változata van; illetve, amelyek esetén a szerző saját javításainak figyelembevételével is egészen újszerű értelmezéseket kaphat a Vörösmarty életmű.
Szilágyi Márton kontextualista felfogást tükröző kötete, amely műfaját tekintve tehát egy tanulmánykötet és egy monográfia határán helyezkedik el, arra is rávilágít, hogy az alapos filológiai jellegű megfigyeléseken alapuló műelemzéseknek milyen szerteágazó, gyümölcsöző eredményei lehetnek. Az ezen alapuló érdekfeszítő meglátások és következtetések az irodalomtudomány művelőin túl más tudományágak művelői, illetve szélesebb, laikus olvasóréteg számára is érthetőbbé és érdekesebbé tehetik azt a módszertant, kutatói attitűdöt, felfogást és nézőpontot, amit a szerző képvisel.
A bevezetőben kapunk egy képet arról a szerzővé válás módjáról, ami egy külön monográfiát is jelenthetne és a kötet szerzője estében már jelentett is korábban. Szilágyi Márton ezt a kérdéskört egy monográfiában járta végig Csokonai Vitéz Mihály kapcsán. Az intézményesülő szakmán belüli és a társadalmi változások indokolnák ebben a kérdéskörben egy ilyen jellegű mű megírását, amelyhez Vörösmartynál ideálisabb választás kevéssé lehetne. Emellett szólna az a tényt is, hogy Vörösmartyt a nemzet költőjének tekintjük, s Vörösmarty óta van igényünk az útmutató pozíciót betöltő, nemzeti költő létére, valamint, hogy az a kép alakult ki róla a hagyományban, hogy kvázi ő volt az első, aki megélt az irodalomból. A fejezetben a szerzővé válás módjáról, a szerzői téma- és műfajválasztásról és ennek indokairól, társadalmi státuszáról, az ezzel kapcsolatban bekövetkező változásokról, valamint a számára kínálkozó alternatív pozíciókról és életformákról és az ezektől való elfordulás okairól olvashatunk, valamint arról, hogy Vörösmarty szakmáját illető dilemmáit milyen módon szőtte át az egzisztenciális jólét kérdése, s hogy a nagypolitika alakulása milyen felíveléseket, és töréseket okozott ebben a tekintetben. A töréseket illetően azonban a kötet szerzője egészen máshogy látja a teljes életpályát a Nyugatosok felfogásából eredő hagyományhoz képest. Martinkó András nyomdokain az elemzések révén a szerző arra jut, hogy Vörösmarty apokaliptikus gondolkodásmódjának már a korai életműben megvoltak a jól körvonalazható jelei. Műveiben diszharmónia, a feloldhatatlan konfliktusok jelenlétére számos bizonyíték van. A kötet címéül választott sor, amely a magánember megtörtségét szimbolizálja, s egyben az a tény, hogy a politikai események a karrierjében is hirtelen törést eredményeztek, nem vonja maga után egyértelműen, hogy az életműben is éles töréspontokat kell megállapítani. Ilyenformán tehát a kötet kikacsint egy másik értelmezői keret felé, amelyben a kötet szerzője saját vallomása szerint is otthonosabban mozog – s ezt a kikacsintást még több esetben meg is teszi, amikor Vörösmarty vallásosságát, vagy temetését érintően – utóbbit talán pont a módszertani választás miatt a kötet befejező részében – a Vörösmarty kutatás számára teljesen újszerű megállapításokat fogalmaz meg.
A kötet egy olyan alkotássá áll össze, ami az említett módon, többé-kevésbé kronologikus időrendet megtartva, a szerzői életműven belül egyes műfajok részleges vagy szinte teljes mellőzésével, műelemzések olyan laza láncolatát adja, ahol jórészt a figyelem középpontjába állított szövegek szerzői érdeklődés függvényei. A bevezetés és a befejezés mellett a kötet középső szakasza az alábbi fejezetekre oszlik: Zalán futása, Délsziget, A Rom, A két szomszédvár, Csongor és Tünde, Vörösmarty egyéb színművei, Vörösmarty és az V. Ferdinánd koronázására írott vers, Szép Ilonka, Szózat, Vörösmarty politikai költészete, Örök zsidó, Vallás és mentalitás Vörösmarty antropológiája, A Görgei-ellenes vers és szellemi környezete.
Ha az irodalmi hagyomány középpontjában álló szövegek újraértelmezése lenne a puszta cél, akkor nem kerülhetnének elő olyan, a történelemtudomány vagy a színháztudomány számára is izgalmas, gyakorlatilag feledésbe merült szövegek, mint a Marót bán. Vörösmarty Mihály alakja és életműve nem csupán az irodalomtudomány számára hordoz magában tanulságokat, hanem a történelemtudomány, illetve társadalomtudomány kutatói számára is izgalmas lehet mind az életpálya, mind a politikai-történelmi tárgyú munkássága. Már csak azért is, mert ha alapvetően az irodalmi diskurzust vesszük figyelembe, akkor azt kell látnunk, hogy amit ennek a korszaknak a politikai gondolkodásáról mi gondolunk, azt alapvetően Petőfi alakja és életműve határozza meg. Hiszen azáltal, hogy másféle mentalitást és poétikai lehetőségeket tesz láthatóvá, mint a fiatalabb nemzedékhez tartozó költő, nem csupán árnyalja az 1830-as és 1840-es mentalitástörténeti megállapításokat, hanem arra késztet, hogy teljesen újragondoljuk azt.
A kötet emellett pedig azért is lehet érdekes és izgalmas egy, a tudományos köröknél szélesebb réteg számára, mert az alkotó életművének újrafelfedezésével a kötet szerzőjén túl bárki rácsodálkozhat arra, hogy az utolsó két évben történt események által Vörösmarty életműve mennyire mai, aktuális hangulatot, kollektívvá vált életérzést fogalmaz meg. Ahogy erről Szilágyi Márton vall egy, a Literának adott interjújában:
„S úgy láttam, az a fajta apokaliptikus szemlélet, amely nemcsak a kései Vörösmartynál figyelhető meg, hanem a korábbi művekben is ott rejtezik, hihetetlenül jól illett ahhoz a lelkiállapothoz, amelyet magamon figyeltem meg az utolsó időszakban. Ez személyes veszteségekből és személyessé tett kollektív veszteségérzetekből táplálkozott, s úgy tudnám jellemezni, mint a korábbi otthonosság fokozatos kiürülése és elvesztése. Ehhez az érzéshez (pontosabban ennek az érzésnek a felismeréséhez és tudatosításához) nagyon sokat hozzá tudott tenni a Vörösmarty műveivel való foglalkozás. Alighanem ezért is dolgoztam a könyvön olyan lendülettel: magamat is jobban megértettem általa. (…) Úgy látom, a Vörösmarty-életmű mintha ismét hihetetlenül közel került volna hozzánk, rólunk és a jelenlegi helyzetünkről beszél. Csak arra kell rávenni az olvasót, hogy merjen ezzel szembesülni.”
Szilágyi Márton: Miért én éltem, az már dúlva van – Vörösmarty-tanulmányok, Budapest, Kalligram Kiadó, 2021.