Egy nemrégiben megjelent könyv a nők élethivatásával, a nyilvánosság terein való megjelenésükkel és ezekhez szorosan kötődve a neveltetésükkel kapcsolatos 19. századi viták előzményeit mutatja be.
V. László Zsófia Példás asszonyok. Női szerepek változása a protestáns halotti beszédek tükrében (1711−1825) című kötete 2020-ban, a Ráció Kiadó jóvoltából, a ligatura sorozat részeként jelent meg: az alapvetően mentalitástörténeti irányultságú munka egyben a szerző doktori disszertációja is, amelyet 2012-ben védett meg. A kötet alapja egy olyan nyomtatott forráscsoport, amelynek egy jelentős része erdélyi gyűjteményekben feltárt anyag: a Központi Egyetemi Könyvtárnak, a Román Akadémia Könyvtárának, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetnek, és a marosvásárhelyi Bolyai Teleki Tékának a dokumentumai. A nyomtatott halotti beszédek a magyarnyelvű könyvállomány jelentős részét alkotják a 18. században. A szerző kizárólag a magyar nyelvű szövegekre koncentrál. A forrásokban szereplő elhunyt asszonyok a forráscsoport adottságából és jellegéből következően elsősorban az erdélyi református nemesi és értelmiségi elit tagjai közül kerülnek ki. Ezen forrásokat alapul véve kötetében a nők élethivatásával, a nyilvánosság terein való megjelenésükkel és ezekhez szorosan kötődve a neveltetésükkel kapcsolatos 19. századi viták előzményeit mutatja be. Célkitűzésének megfelelően átfogó képet ad arról, hogy a 18. század emberei milyen életet szántak leányaiknak, a férfiak milyen elvárásokat támasztottak jövendőbeliükkel, majd a feleségeikkel szemben, illetve a nőknek milyen lehetőségeik voltak saját sorsuk alakítására (7).
A kötet egyedisége és újdonsága – ahogy azt a szerző is megjegyzi – abban áll, hogy nem egy adott személyre, családra vagy tevékenységre szűkíti le a vizsgálódást – mint ahogy azt számos, a közelmúltban megjelenő munka teszi – hanem egy olyan forrástípusra koncentrál, amely átfogó képet ad a nőkről való gondolkodásmódról. A gazdag függelékben azt is láthatjuk, hogy a halotti beszédekben a nemesség mellett, ha kis számban is, de megjelenik az értelmiség csoportja: lelkészek, tanárok, tudósok és orvosok feleségei. Valamilyen szempontból hiánypótló is a kötet, hiszen a 18. század mind Erdély, mind a nőkérdés szempontjából kevésbé kutatottnak számít. A forráscsoportok keletkezésének ideje több mint száz évet ölel fel, amit az indokol, hogy a halotti beszédeken a mentalitásbeli változások csak ilyen mértékű intervallumban mutathatóak ki. A vizsgált dokumentumok körében az az elsődleges cél, hogy a forráscsoport, mint a 19. századi nővita előzménye legyen értelmezhető, épp ezért a tárgyalt időszak vége a reformkor kezdete, amikor a Tudományos Gyűjtemény oldalain lezajlik az első diskurzus a nőkérdésre vonatkozóan.
A kötetben alapvetően a nőkről való gondolkodásmódról, a korabeli nőképről kapunk egy képet, illetve arról, hogy a társadalom férfi tagjai a halotti beszédek szerzőin keresztül milyen viselkedési mintákat, magatartási mintákat és tevékenységeket láttak ideálisnak, követendőnek, elfogadhatónak. A források ezzel együtt arról is árulkodnak, hogy mi volt az, amit elfogadhatatlannak tartottak. A szerzők nem kizárólag egyházi személyek, egyaránt prédikátorok és világi szerzők, akik megrendelésre dolgoztak, a megrendelők pedig az elhunyt családtagjai, közeli hozzátartozói, rokonai voltak, akik tartalmilag egyeztettek a beszédek felől. Így a halotti beszédekben azt is láthatjuk, hogy a férfiak hogyan akarták látni-láttatni asszonyaikat, illetve milyen keretek közt tudták követendő mintaként állítani őket a szélesebb publikum előtt. A mintaállítás folyamatához hozzákapcsolódott az antik, valamint a bibliai „értéktár”. Vagyis a halott asszony mellett mitológiai és a bibliai mintaképek is megjelentek, ahogy azok és az elhunyt között párhuzamot vont egy adott szerző. A monográfia egyik függelékében a szerző ezekre a mintaképekre is kitér, egy táblázatban foglalja össze azon vonatkozású kutatásának eredményeit, amelyekben az ismert és kevésbé ismert neveket beazonosította, történeteket kapcsolt a személyekhez.
Annak tekintetében, hogy a nők hogyan gondolkodtak, hogyan látták magukat, hogyan éltek meg egyes szituációkat, életükben bekövetkezett fordulatokat, örömöket és válságokat, a forráscsoport nem lehet releváns kiindulópont. Ugyanakkor maga a monográfia tartalmazza ennek az oldalnak a bemutatását is. Épp ezért a monográfia három részre van osztva. A kötet első része kapcsolódik a halotti beszédek művelődéstörténeti elemzéséhez (a műfaj kialakulása, a temetési szertartásban való szerepe és felhasználásának módja, a beszédek felépítése és forrásai, a publikálás, a nyomtatás keretei). A második része pedig arra reflektál, hogy hogyan mutatkozik meg a szövegekben a korabeli nővita és miként értelmezhető ez a forráscsoport a 19. századi nőkérdés előképeként. A halotti beszédek műfaja mellett megjelennek a korabeli, nőknek szóló életvezetési és tanácsadó könyvek is, amelyek révén szintén bemutatásra kerül, mit is gondoltak a korban a nők képességeiről és feladatairól, milyen kritériumokat és elvárásokat fogalmaztak meg egy nővel szemben, milyen szempontok alapján vált egy nő kiemelkedővé, követendő mintává. A harmadik részben pedig − hogy a műfaj korlátai ne jelentsenek akadályt egy átfogó, összetett és érzékeny elemzés teljességére vonatkozóan − a szerző mégis megszegi saját „szabályát” és egy adott személyhez, illetve családhoz nyúl vissza: Dániel Polixéniának és lányainak a középpontba állításával és a női írásbeliség kérdésének felvetésével megmutatja a másik oldalt is, feloldva mintegy ezzel a forráscsoport korlátait. Érdekes és érdemes halotti beszédeket összevetni a női egodokumentumokkal, levelekkel és naplókkal, annak ellenére is, hogy ugyan a vizsgált korszakban a női írásbeliség már létezett, de még mindig nem volt számottevő, az önálló magyar regényirodalom és sajtó pedig még gyermekcipőben járt. Amíg a koraújkorban alapvetően az arisztokrata hölgyek sajátja volt, addig a felvilágosodás idején már szélesebb társadalmi rétegeket is érintett ez a tudás és ennek gyakorlati alkalmazása.
A kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megismerhessük egy adott korszak gondolkodásmódját egy felekezet nézőpontjából: egyfajta kultikus gondolkodásmódról kapunk képet általa. Azonban kifejezetten érdekes ez a látásmód is: tudniillik, hogy a protestáns ideológia miképp működik más felekezetekhez képest, hogy a vallási hevület, gondolkodásmód, hogyan formálja az idealizált nőképet. A korszakban, amikor a vallásosság még alapvetően a közösségek és az egyének tudatát és gondolkodásmódját meghatározta, a különböző felekezetek miatt már egyáltalán nem mondható heterogénnek. A műfaj alkalmisága is érdekes, annak ténye, hogy miként, milyen keretek között lehet megszólalni és megformálni a mondanivalót az egyén életútját lezáró, utolsó nagy fordulatban, amelynek egyszerre kell arra gondolnia, hogy személyesnek, intimnek kell lennie, de arra is, hogy tulajdonképpen ez egy nyilvános esemény. Nyilvános, mert az adott személy utolsó, nagy „szereplése”, amelyben ugyan közvetetten, de utoljára hathat a társadalom teljes egészére, a közösség lelkiségére, vallásos-erkölcsi vonatkozásban. A hallgatóságot mint közösséget tragikusan érinti az esemény, egyben az evilági életút bemutatásával és a természetfölötti horizont, túlvilági lét felvillantásával reményt és erőt is ad egy ilyen beszéd. A továbblépésre, illetve az emlékezés, az emlék megőrzésének helyes módjára is tanít. Érdekesség, hogy miként van egyszerre jelen a dicséret, a tapintat és a vigasztalás ezen keretek között.
A kötet ugyan a mentalitástörténeti iskola berkein belül született meg, de módszertanilag kötődik művelődéstörténeti alapvetésekhez és a gender tudomány olyan árnyalt, összetett alapvetéseket megfogalmazó szerzőinek munkásságához is, mint Joan Wallach Scott. A nézőpontok finom szövedéke egy kifejezetten érzékeny és komplex elemzést eredményez, amely a történelemtudomány számos alterülete mellett a műfaj és a szerzők tekintetében is (amelyek között ott van például Kazinczy Ferenc) az irodalomtudomány számára is érdekfeszítő lehet.
Mindent összevetve a hétköznapi hírfogyasztó számára a monográfia legrelevánsabb tanulsága az, hogy a különböző korszakokban megfogalmazott minták, elvárások, példaképek és normák egyszerre mutatnak valamiféle állandóságot és állandó átalakulást is. Újra és újra divatba jönnek, hatnak egymásra, alakítják egymást, s ebben a kölcsönhatásban nincsenek éles határok. Az, hogy mennyire sokféleképpen gondolkodunk ma arról, hogy milyen feladatai vannak egy nőnek és a férfinak, milyen szerepük lehet egy társadalomban, miként tölthetnek be egyes pozíciókat, hogyan érdemes nevelni fiúkat és lányokat, a korábbi korszakokban gyökerezik.
