Max Weber klasszikus megállapítása szerint a politikai hatalmat három dolog legitimálhatja: a hagyomány, a karizma és a bürokratikus racionalitás. Bár ezek a legitimációs elvek és gyakorlatok nem teljes mértékben zárják ki egymást, a karizmatikus vezető és a bürokratikus racionalitáson alapuló hatalomgyakorlás a legritkább esetben járnak együtt – mondhatni nem igazán kompatibilisek egymással. Márpedig Bruce Ackerman, az amerikai alkotmány egyik legismertebb és legnagyobb hatású kutatója legújabb könyvében éppen azt kívánja megmutatni, hogy voltak olyan 20. századi karizmatikus vezetők szerte a világban, akiknek sikerült az általuk létrehozott politikai rendszer stabilitását biztosítani egy (a forradalmi átalakulások időszakában elfogadott) alkotmány révén. Ackerman a forradalmi karizma alkotmányosításáról beszél: úgy véli, a karizmatikus legitimáción alapuló rend fennmaradása annak volt köszönhető, hogy az elfogadott alkotmány révén kőbe vésték a karizmatikus vezető elképzeléseit.
A nagy mutatvány
De hogyan lehet írásba foglalni (racionalizálni és bürokratizálni) a karizmát? Egyáltalán: melyik karizmatikus vezetőnek sikerülhet ez a mutatvány? Ackerman könyvéből ugyanis kiderül: nem minden forradalmi átalakulás karizmatikus vezetője tudta saját elképzelései szerint alakítani a jövendő kor politikai rendszerét. Lech Wałęsa az egyik legismertebb olyan politikai vezető, aki – bár szinte predesztinálva volt erre – a lengyel átalakulás során mégsem tudta érvényesíteni saját elképzeléseit. Az okok kétségkívül szerteágazók, s bár a szerző részletesen tárgyalja a lengyel átalakulás kulcsmomentumait, egy dolgot mégis érdemes kiemelni: a megfelelő időzítésen – és persze a szerencsén – sok múlik. Ha a karizmatikus vezetőnek nem sikerül időben – támogatottsága delelőjén – egy magára szabott, de azért őt túlélni képes alkotmányt elfogadtatnia, akkor alkotmányos válságok sora várhat a politikai közösségre.
Persze Ackerman nem azt állítja, hogy minden radikális politikai átalakulás, demokratizálódási folyamat során felbukkannak ilyen karizmatikus, rendszeren kívüli forradalmi vezetők. Egyrészt, mert az átalakulási folyamat lehet lassú, elhúzódó, amelyben a régi politikai elit felismeri, hogy az éppen elégedetlenkedő társadalmi rétegeket fokozatosan be kell vonni a politikai döntéshozatali folyamatokba. Utóbbira ékes példa az angol politikai rendszer fejlődése a 19. századtól kezdődően. Másrészt a gyorsabb átalakulások során sem biztos, hogy megjelennek karizmatikus vezetők: az elitek által tárgyalásos úton kialkudott rendszerátmenet sokszor nélkülözi az ilyen egyedülállóan kiemelkedő vezetőket (lásd a spanyol átalakulás példáját).
Sikeres karizmatikus vezetők
Jelen könyvében azonban Indiától és Dél-Afrikától kezdve Burmán, Iránon és Izraelen keresztül Franciaországig, Olaszországig és Lengyelországig bezárólag kifejezetten olyan politikai átalakulásokat tárgyal a szerző, amely során kiemelkedett egy-egy karizmatikus személyiség, aki végül nagymértékben meg tudta határozni az alkotmányozás folyamatát és ezáltal az új politikai rendszer struktúráját is. Érdekes azonban, hogy a legtöbb esetben ezek a karizmatikus vezetők minden skrupulus nélkül áthágták (vagy legalábbis megpróbálták áthágni) az éppen érvényben lévő jogszabályokat. Ha sikerre vitték ügyüket, akkor már senki nem vonta felelősségre őket azért, mert elhagyták a legalitás útját, hiszen karizmájukra építve legitimálták az új politikai rendszert és az annak alapjául szolgáló alkotmányt.
A legalitás elve mellett a végletekig kitartó magyar rendszerváltás ebből a perspektívából nézve inkább igencsak speciális esetnek tűnik: sem de Gaulle, sem De Gasperi, sem pedig az amerikai alkotmányozó atyák nem tisztelték szentként a régi (egyébként demokratikus legitimitással bíró) rezsim szabályait. Ha érdekük (amely a nemzeti érdek elnevezést kapta) úgy kívánta, minden további nélkül áthágták az érvényben lévő szabályokat. A legnagyobb kihívást persze az ilyen karizmatikus alkotmányozás esetében nem is feltétlenül a legalitás talajától való elrugaszkodás jelenti, hanem sokkal inkább az: vajon túléli-e a karizmatikus vezetők visszavonulását vagy halálát a karizmatikus vezető alkotmánya?
Alkotmányos krízisek
Ahogy az alapító atyák kihalnak (vagy pusztán távol kerülnek az aktív politikai élettől), úgy alakul ki szinte szükségszerűen egy legitimációs vákuum, s vele egy utódlási krízis, amelynek megoldásában a bíróságoknak kulcsfontosságú szerepe lesz. Ezt a következtetést vonta le Ackerman is az általa vizsgált 20. századi esetekből.
Bár távolról nézve hajlamosak lehetünk az amerikai (vagy éppen az angol, francia és olasz) alkotmánytörténetet egy-egy tündérmesének tekinteni, a valóság minden esetben ráborította az asztalt az alapítók örököseire. Legyen szó az 1800-as évek legelejének Amerikájáról (amelynek Ackerman külön könyvet is szentelt The Failure of the Founding Fathers címmel), a hatvanas évek Olaszországáról vagy éppen a hetvenes és nyolcvanas évek Franciaországáról, mindegyik esetben azt látjuk, hogy a karizmatikus vezetők alkotmánya beleremeg a politikai krízisekbe, és mindhárom esetben a legfelsőbb bíróság vagy az alkotmánybíróság válik kulcsszereplővé.
Ackerman ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ezekre a bíróságokra nem biztonsági szelepként tekintettek a kor politikai szereplői – ahogy azt egyébként más neves kutatók (Tom Ginsburg, Ran Hirschl) állítják munkáikban –, hanem elsősorban saját politikai érdekeik védelmezőjeként. De Gasperi például minden további nélkül saját embereit ültette volna be az olasz alkotmánybíróságba: az általa elfogadtatott új választójogi törvény értelmében ugyanis, ha egy párt vagy koalíció megszerzi a szavazatok 50 százalékát, akkor az a parlamenti mandátumok kétharmadát szerzi meg. Ezzel megnyílt volna De Gasperi előtt a lehetőség, hogy az 1953-as választásokat követően tulajdonképpen egymaga nevezzen ki tíz új alkotmánybírót a tizenötből. Csakhogy a választásokon végül 49,9 százalékot szereztek De Gasperi kereszténydemokratái és koalíciós társa együttesen, ami végül megakadályozta, hogy a karizmatikus vezető „megszállja” az alkotmánybíróságot. De Gasperit fél százalék választotta el attól, hogy saját képére formálja Olaszországot.
A francia példa
Franciaországban Michel Debré, de Gaulle tábornok jobbkeze és alkotmányjogásza kifejezetten azért hozta létre a francia Alkotmánytanácsot, hogy az a parlamenttel szemben az elnök rendeleteit és kompetenciáját megvédje. Azaz a korlátozott kompetenciákkal rendelkező bírói felülvizsgálat intézménye kezdetben egyetlen célt és egyetlen szereplő érdekeit szolgálta Franciaországban: az elnöki pozíció erősítését és az elnök érdekeinek érvényesítését. Az Alkotmánytanács inkább hatásköri hiányra, illetve arra hivatkozva, hogy a nép szavát nem írhatja felül, nem döntött például arról sem, hogy alkotmányellenesen írt-e ki népszavazást de Gaulle 1962-ben a közvetlen elnökválasztás kérdésében. Bár az V. Köztársaság alkotmányának szövege olykor homályos, kétértelmű volt, az alkotmánymódosításokról kiírandó népszavazás kérdésében egyértelműen fogalmazott: az elnök és a Nemzetgyűlés közösen írhat ki népszavazást ilyen kérdésekben. Csakhogy de Gaulle a Nemzetgyűlés jóváhagyását nélkülözve írta ki ezt az alkotmánymódosításról szóló népszavazást.
Az Alkotmánytanács döntése persze nem volt meglepő, hiszen javarészt egykori gaullista politikusok ültek benne, így az tulajdonképpen az elnök meghosszabbított kezeként funkcionált egészen François Mitterand elnökké választásáig. A francia utódlási krízis ebben az értelemben később, a nyolcvanas évek elején következett be, amikor Mitterand konfliktusba került az Alkotmánytanáccsal nagyívű államosítási programja kapcsán. Végül mind az elnök, mind a tanács engedett valamennyit az álláspontjából, ráadásul a nyolcvanas évek első felében négy gaullista bíró mandátuma is lejárt, akik helyére Mitterand hozzá közelálló bírókat nevezett ki. Mindezeknek köszönhetően de Gaulle rendszere végül megszilárdult, azt nem feszítette szét belső konfliktus.
Ackerman könyve érzékletesen és nagy részletességgel ecseteli a kiválasztott eseteket, pontos történelmi kontextusba helyezi azokat a történeti institucionalizmus nyelvezetét és módszertanát használva. A könyv – a legfrissebb politikatudományi trendekkel szembe menve – nem kvantitatív módszerekkel és matematikai képletekkel próbál általánosítható kijelentéseket megalapozni, hanem mélyfúrásokat végez, miközben az egyes esetek közötti különbségekre és hasonlóságokra alapozva jelentősen tágítja az olvasó horizontját.
Bruce Ackerman: Revolutionary Constitutions. Charismatic Leadership and the Rule of Law (Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2019)
