Miképpen élték túl a monarchiák a parlamentarizmus erősödését és a demokratizálódást a 19. században? – merül fel a kérdés a Royal Heirs and the Uses of Soft Power in Nineteenth-Century Europe című tanulmánykötetben.
Ismeretes, hogy a hosszú 19. század folyamán a monarchiáknak számos modern fejleményhez kellett alkalmazkodniuk. Egyrészt felelniük kellett a nemzetépítési törekvésekkel járó kihívásokra. Másrészt a parlamentarizmus kiépülésével – országonként eltérő módon – az uralkodók politikai és alkotmányos szerepe is átformálódott. Harmadrészt pedig a nyilvánosság szerkezetének átalakulása, a közvélemény megnövekedett politikai jelentősége is hatással volt a monarchiák karakterére.
E kontextusokhoz kapcsolódik a kötet problémafelvetése. A bevezetésben ismertetett tézis szerint ugyanis az említett folyamatok következtében az uralkodók veszítettek tekintélyükből, s hatalmuk is csökkent a kormányokkal, a választott parlamentekkel és a nyilvánosság elemeivel szemben. Felismerve a közvélemény jelentőségét, legitimációjuk új forrásává a királyi eseményeken résztvevő alattvalók, az újságolvasók és a „hazafias csecsebecséket gyűjtők” váltak. A monarchikus uralkodás hagyományos – és továbbra is releváns – formáihoz kapcsolódó készségek (például a felségjogok gyakorlása) mellett új típusú befolyásolási eszközökre tettek szert a dinasztiák, amelyeket a Joseph Nye, amerikai politológus által megalkotott soft power fogalommal illettek a szerzők. A fogalom az 1990-es évek elején jelent meg a nemzetközi politikai gondolkodásban. A soft power lényegében a kultúrából fakadó erőt, befolyásolási technikákat jelöl szemben a hard power-rel, amely a katonai vagy gazdasági erőteret jelenti. A koncepció kiegészül a smart power fogalmával is, amely alatt az előző kettő kombinációját értjük.
A kötet alapgondolata szerint a soft power gyakorlásának feladatára legalkalmasabbnak a trónörökösök, az uralkodócsaládok fiatalabb tagjai tűntek, akik hitelesebben közvetítettek olyan – a monarchizmus népszerűsítésére jól használható – értékeket, mint például a modernitás. A kötetben 14 tanulmány mutatja be tehát, hogy miként használhatták a trónörökösök a soft power technikáit. A könyv egyik érdemeként kiemelhetjük, hogy a gyakrabban vizsgált monarchiák elemzése mellett (Nagy-Britannia, Poroszország, Osztrák-Magyar Monarchia) például skandináv, holland vagy görög esetekről is olvashatunk. Nemcsak területileg kapunk széleskörű képet a felvetett problémáról, hanem tematikailag is sokrétűek az értekezések, amelyek azonban változó minőségben és eredményességgel alkalmazták elemzéseikben a Nye által kidolgozott koncepciót.
Az első tematikus egység a soft power politikai kommunikációs aspektusait tárja fel. E rész arra mutat rá, hogy a monarchiák milyen csatornákon keresztül és milyen módszerekkel juttatták el politikai üzeneteiket a közvélemény felé. Az esetek alapján kirajzolódik, hogy elsősorban különféle királyi események és látogatások nyújtottak alkalmat a dinasztikus érzelmek terjesztésére vagy diplomáciai kapcsolatok építésére. Milinda Banerjee tanulmányát érdemes kiemelnünk ebből a fejezetből komplexebb szemlélete miatt. A szerző a brit trónörökösök 1875 és 1922 közötti bengáli utazásait vizsgálta. Ezen uralkodói látogatások nagy hangsúlyt fektettek a trónörökösök vizuális megjelenítésére, amely egyúttal soft power stratégiaként funkcionált a brit birodalmi rend számára, azzal a céllal, hogy az alattvalói lojalitást erősítse Indiában. A szerző egyúttal górcső alá vette a látogatások kapcsán megfogalmazott véleményeket is, amelyek egyaránt foglalkoztak a kormányzásról és a királyság fogalmáról alkotott elképzelésekkel mind a brit, mind pedig az indiai diskurzusban.
A következő fejezet olyan konfliktusos eseteket tárgyal, amikor a trónörököseknek egy szkeptikus közönséget kellett (volna) meggyőzniük a soft power eszközeivel, főként a politikai imázs formálásával. A kötetnek e pontján érzékelhetjük leginkább az egyes monarchiák eltérő alkotmányos és politikai közegének hatását, illetve a hard power és a soft power összefüggéseit. A későbbi VII. Edwarddal, Albert Edwarddal és Ferenc Ferdinánddal foglalkozó tanulmányok (Jane Ridley, Alma Hannig) egy fontos tényezőre világítanak rá, miszerint a soft power kompetenciák gyakorlását nagyrészt az befolyásolta, hogy mekkora teret kaptak a trónörökösök a regnáló uralkodótól a hard power területein. A brit esetben Viktória királynő mellett a walesi herceg szinte ki volt zárva a hard power formáinak gyakorlásból, így másféle befolyásolási stratégiák kifejlesztésére kényszerült rá, például a róla kialakult negatív kép megváltoztatására a nyilvánosságban. A botrányok következtében sérült reputációját, amely már a dinasztia presztízsét is negatívan érintette, különféle soft power eszközökkel állította helyre, például filantróp tevékenységgel, illetve a bírált viselkedését, kicsapongásait – sikeresen – csupán a férfiasság egyfajta kivetüléseként interpretálva. Ezzel szemben Ferenc Ferdinánd nagyobb mozgástérrel rendelkezett, mert Ferenc József bevonta politikai, katonai és kulturális ügyekbe is. Így a politikai érvényesüléséhez, s befolyásának kifejtéséhez smart power eszközöket alkalmazott. Mindemellett a személyének nyilvános megítélése egyáltalán nem foglalkoztatta, szinte kizárólag csak politikai nézeteket népszerűsített.
Az utolsó két nagyobb tematikus egység a nyilvánosság érzelmi befolyásolásának (például a családi értékek propagálásával a sajtóban) modernnek tekinthető fejleményére, illetve a dinasztikus identitás kialakítására fókuszált. Ez utóbbi résztémát illetően az alábbi kérdésekre keresték a tanulmányok a választ: Miképpen tudták megőrizni a dinasztiák a nemzetépítés korában a befolyásukat? Hogyan használták soft power eszközként a kulturális – és általában a történelemmel kapcsolatos – értékeket a trónörökösök? A szerzők amellett érvelnek, hogy az emlékezet és a politikai reprezentáció egyaránt értelmezhető a soft power fogalmi keretein belül: a dinasztiahűség felébresztéséhez hozzájárulhat például a múltbéli dinasztikus hősök narratívájának tudatos kiaknázása vagy a kultuszépítés uralkodói életrajzok segítségével.
Az olvasottak alapján tehát végső konklúzióként megállapítható, hogy a soft power, a kultúrán keresztüli politikai befolyásolás technikája szignifikáns szerepet játszott abban, hogy a monarchiák alkalmazkodtak a modern kihívásokhoz. Összességében elmondható az is, hogy a tanulmányok hozzátettek a soft power fogalmához az uralkodó-alattvaló kapcsolat (mint legitimációs forrás) felőli megközelítéssel, amellyel akár a történettudományon kívül is figyelmet kaphat a könyv.
A kötet szerzői által taglalt kérdések relevanciáját manapság egyes tényezők tovább erősítik. Jól érzékelhető ugyanis, hogy a modern monarchiák problematikája és az uralkodócsaládok közéleti-politikai szerepének megítélése nemcsak a kutatók érdeklődését kelthetik fel, hanem a szélesebb közönségét is, különösen az utóbbi időszakban, amikor például a brit monarchiának számos krízishelyzettel (Brexit, koronavírus-járvány stb.) kellett szembesülnie.
